Olvass bele a Judyról szóló könyvbe!

Kedves Olvasó!

Ez a könyv az életem legmeghatározóbb időszakáról szól. 1998. december 14-én Szolnok közelében súlyos autóbaleset ért. Ez a tény sokak számára már ismerős lehet. Ennek ellenére szinte biztos vagyok abban, hogy csak néhol ütközhetsz megegyező részletekbe a bulvársajtóban olvasottakkal, hiszen ez a könyv a teljes igazságot és a balesetem pontos körülményeit eleveníti fel.

Az elmúlt tíz évemet végigkísérte a sajtó, többek között a zenei pályám miatt, amelyben szerepet kapott a magánéletem is. Az embereket legtöbbször az újabb és újabb műtéteim érdekelték. Vagy azért, mert hasonló cipőben jártak, vagy csak egyszerűen puszta kíváncsiságból, együttérzésből voltak kíváncsiak rám.

Eleinte meglepett az emberek érdeklődése. A saját nehézségeim töltötték ki mindennapjaimat, így eszembe sem jutott, hogy vannak, akik odafigyelhetnek a sorsomra, esetleg azonosulnak a problémáimmal. Nagyon jólesett az érdeklődés.

Egy évtizede történt ez a tragédia, mégis a mai napig én vagyok a „balesetes lány”.

Már tudom, hogy rengeteg hasonló sorsú ember él a világon, minden jó szó és segítség nélkül, ezért ismert személyiségként talán kapaszkodót nyújthatok számukra.

Pontosan ezért éreztem fontosnak, hogy megszülessen ez a könyv, mert szeretném, ha a valós történetemet olvashatnád.

Bízom benne, hogy ahogy engem az erőm, a hitem, a kitartásom, úgy sokakat ez a könyv segít át olyan nehéz helyzeteken, amelyből azt gondolnánk, nincs kiút!

Sokszor volt részem fájdalomban, és számtalanszor ütköztem nehézségekbe, de az „út” végére érve már tudom: mindez megérte.

Bár sokan úgy gondolták, hogy a gyógyulásom elvesztegetett idő, amely soha vissza nem hozható, nekem mégis egy olyan időszak, amely meghatározta jelenlegi boldog és sikeres életemet.

Rengeteget tanultam ebben a tíz évben. A baleset után nem csak a külsőm helyrehozatalával kellett szembenéznem és megküzdenem, hanem a lelkem gyógyításával is, amely sokkal nagyobb erőfeszítés és feladat volt számomra, mint gondoltam. Felismertem, hogy a pozitív gondolataim erejével elérhetem mindazt, amiről álmodtam. Legyen szó a sikereinkről vagy bármi olyasmiről, amiről azt hisszük, elérhetetlen.

Tanulságos volt ez az időszak, mert rájöttem, hogy kik azok, akikre a végsőkig számíthatok. Születtek új barátságok, és megszűntek régiek. A balesetem még szorosabbá tette kapcsolatomat a családommal. Sokkal erősebb és tudatosabb lettem.

Tudom értékelni az élet minden percét. Megélem a pillanatokat, nem csak átsiklom rajtuk.
És nem utolsó sorban elfogadtam önmagam. Már minden fájdalom nélkül állok a tükör előtt.
Remélhetőleg a könyv végére érve elhiszed majd, hogy hittel, erővel, akarattal és kitartással MINDEN vágyunkat elérhetjük.

Hiszem, hogy a könyvben megtalálod a megoldást a problémádra, és segítséget nyújthatok abban, hogy elérd a legszebb álmaidat.

JUDY

*****

Egy boldog nap

Fülledt, meleg nyári napra ébredtem. Jenny, a kutyám szokás szerint az ágyamon viháncolt, és próbálta felém bökdösni kedvenc labdáját. Rámosolyogtam, és éreztem, hogy gyönyörű napom lesz. Rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy még van két órám az indulásig. Nem késhetek egy percet sem, hiszen ma lesz az esküvőm! Szerencsére már minden készen állt a nagy napra, sok energiát fordítottunk Rolival az elmúlt hónapokban az előkészületekre.

Egyedül a vendégek ültetésével bajlódtunk egy keveset, de tegnap éjjel végre sikerült mindenkinek megtalálnunk a megfelelő helyet, ráadásul úgy tűnt, az időjárás sem tartogat számunkra meglepetéseket. Kikászálódtam az ágyból, és elindultam a fürdőszoba felé. Roli már az ajtóban várt a reggeli tejeskávémmal. Csak egymás szemébe néztünk, és bár meg se szólaltunk, tudtam, hogy mélyen legbelül most ugyanazt érzi, mint én. Életünk legszebb órái várnak ma ránk.

Ábrándozásomból a telefon csörgése billentett vissza a valóságba.
– Judy? Nem fogod elhinni, kik állnak a bejáratnál! – harsogta nevetve a fülembe az egyik barátnőm.
– Milyen bejáratnál? – kérdeztem megilletődve.
– Most értem ide, az esküvőtök helyszínére. A kapu előtt fotósok hada áll hatalmas objektívekkel. Na, erre nem számítottatok, mi?
A nevetés kerülgetett barátnőm lelkesedése hallatán, de hirtelen megdobbant a szívem is. Úgy éreztem magam, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Kérdések kattogtak a fejemben: Hogy kerülnek oda? Honnan tudják, mikor lesz a szertartás? A következő pillanatban elhatároztam, hogy történjen bármi is, senki nem ronthatja el a boldogságomat.

Egy órával később már autóval robogtunk a helyszín felé. Bár kicsit késésben voltunk, számomra is meglepő módon nem izgultam. Csak ültem, néztem a mellettünk elsuhanó tájat, gondolataim teljesen megpihentek, és eddig ismeretlen nyugalom áradt szét bennem. A helyszínen csodálatosan feldíszített terem várt: fehér és arany színben pompázott minden. Sétáltam a megterített asztalok között, végigsimítottam a terítőket, néztem az üvegpoharakon megcsillanó aranydíszeket, gyertyatartókat, és könnybe lábadt a szemem a boldogságtól. Felpillantottam, és láttam, hogy a sminkes lány siet felém. Messziről hadonászott, miközben az órájára mutogatva jelezte, hogy siessek, mert nem leszünk készen.

Megszaporáztam a lépteimet, benyitottam a készülődésemre szánt szobába, és néhány pillanat múlva már négyen-öten sürögtek-forogtak körülöttem, és mindenki azon ügyködött, hogy én legyek a legszebb. Valójában most szembesültem először azzal, hogy néhány óra múlva a felesége leszek annak a férfinak, akire olyan régóta vártam. Ettől kezdve csak úgy repült az idő. Készült a hajam, a sminkem, édesanyám az utolsó simításokat végezte a gyönyörű, kedvenc divattervezőm által készített ruhámon. A hagyományokkal ellentétben együtt készülődtünk Rolival. A hétköznapokban is rengeteg időt töltünk kettesben a közös munkánk miatt. Nem hiszek a babonákban – fontos volt nekem, hogy ez a nap csak a miénk legyen. A miénk.

Egy óra múlva már a tükör előtt álltam, és nézegettem a csodálatos mintákat, színeket, rátéteket a ruhámon. Más volt ez a tükörkép, mint egykor, de már nem voltak félelmeim, gátlásaim, amikor megpillantottam önmagam. A legjobb barátnőimet néztem a tükörben, ahogy nem kis nevetés kíséretében segítenek egymásnak a fűzőik rögzítésében. Mennyi szép közös emlék, mennyi öröm és bánat vezetett idáig. Nem tudom, mások hogyan élik meg az esküvőjük napját. Én úgy éreztem magam, mintha lelassult volna az idő, és bárkire pillantottam a szobában, sok-sok együtt töltött boldog perc jutott eszembe.

Kintről nevetés és beszélgetés zaja törte meg gondolataim sorát, majd a vőfély nyitott be az ajtón, arcán széles mosollyal, és kihívott minket az udvarra, mert kezdetét vette a lány kikérése.

Kiléptem a szabadba, és megláttam a rengeteg rokonunkat, barátunkat, ismerősünket, ahogy félkörben álltak, és minket csodáltak. Ott állt édesapám is elegánsan, mosolyogva. Szemében boldogság bujkált, ahogy megpillantott. A beszéd igazán meghatóra sikerült. Nemcsak a szüleim arcán potyogtak a könnyek, hanem a vendégek szemében is a meghatódottság jeleit láttam. Ezt követően megköszöntem édesanyámnak, édesapámnak, nagyimnak és az öcsémnek azt a sok-sok szeretetet és segítséget, amit tőlük kaptam az elmúlt években. Ezután a vendégsereg a szertartás helyszíne felé indult, amely csak néhány méterre volt. Gyönyörű, zöld gyep, székek hófehér borítással és arany masnikkal átkötve hívogatták őket. A bevonulásunkhoz hosszú, világos szőnyeg fedte a füvet, a kert végében pedig ott állt az a csodálatos boldogságkapu, virágok százaival díszítve, amelyről mindig is álmodtam.

Mi Rolival a lovak felé vettük az irányt, hiszen eredeti tervünk szerint lóháton ülve vonultunk volna az oltárig, stílusosan a kedvenc dalunkra, a Zorro című film egyik legszebb duettjére. A hívatlan lesifotósok meghiúsították elképzelésünket, de a lovak így sem maradtak ki, csak az útvonal változott egy kicsit. Felemelő érzés volt a magasból végignézni a vendégeken. Roli egy csodálatos fehér, én pedig egy fekete lovon ülve vonultam be. Közben végig egymás kezét szorongattuk, és megszólalni már nem, csak mosolyogni tudtunk.

A szőnyeg széléhez érve leszálltunk a lovunkról, majd Roli, édesanyjával karöltve, lassú léptekkel elindult az oltár felé. Mögöttük koszorúslány barátnőim rózsaszirmokat szórtak szerteszét. Ettől kezdve már csak pillanatok maradtak meg, úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Úgy éreztem, hogy egész eddigi életemben erre a percre vártam. Belekaroltam édesapámba, és elindultam a boldogságom felé, lépésről lépésre közeledve az oltárhoz. A külvilág megszűnt számomra, csak mi ketten léteztünk. Rápillantottam Rolira, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, annyira látszott az arcán a boldog izgalom.

– Kedves egybegyűltek, rokonok, barátok, ismerősök. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ezt a két csodálatos fiatalt a házasság szent kötelékében egyesítsük. Hosszú út vezetett idáig, amíg ma itt ülhetünk…
Hosszú út volt, bizony – gondoltam magamban. Hirtelen összeszorult a szívem, ahogy az elmúlt kilenc év egy másodperc töredéke alatt megjelent a szemem előtt.

*********

– Viktor? Te vagy az?
– Hát persze, Robi, engem hívtál, nem? Olyan furcsa a hangod!
– Igen, azt hiszem, nagy gáz van. Hol vagy?
– Itt vagyok Judy szüleinél, éppen beszélgetünk. Miért?
– Itt állok a Szolnokot elkerülő úton, tudod, a 4-esen... óriási a káosz... egy autó legalább százzal rohanhatott bele egy teherautóba. Minden tele van a kocsi darabjaival. Tűzoltó- és mentőautók vannak mindenfelé, leállították a forgalmat is.
– És te jól vagy?
– Persze. Nem is ezért hívlak. Csak… Ne ijedj meg, de mi a Judy rendszáma?
– Rendszáma??? Robi! Te meg mi a francról beszélsz?
– Válaszolj már! Mi a rendszáma?
– Piros Mazda…AJ 45-71. De hát te is tudod! Mondd már, mi történt?
– Uramisten… Viktor!
– Mondj már valamit! Mi történt?
– Itt tartom a kezemben a telefonját. Bonni, a kutyája képe van rajta, tudod, még én festettem rá. Itt találtam az út mellett, ahogy kiszálltam az autóból. Várj, megpróbálok közelebb menni. Egy piros Mazda… Totálra tört…
– Uramisten… Az ő autója… Mi történt? Robi! Itt vagy még?
– Bassza meg… Viktor… Minden csupa vér… Ezek ők… Judy az autóban van még, nem tudják kiszedni… Teljesen összeroncsolódott… Várj, leteszem… Nem mozdul…
– Robi! Ne tedd le azt a rohadt telefont! Halló…

*****

– Viktor… Viktor….
A volt barátom állítólag anyáék szólongatására tért csak magához. Falfehér arccal ült velük szemben a konyhaasztalnál, de nem tudott megszólalni, csak nézett maga elé üres tekintettel.
– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte apa.
Viktor csak bólogatni tudott.
– A szüleiddel történt valami? A nagyszüleiddel? A barátaiddal?
Csak úgy záporoztak a kérdések, de ő csak rázta a fejét.
A következő pillanatban édesapám, mintha megérezte volna a bajt, csupán annyit kérdezett:
– Judy?
– Igen… – válaszolta alig hallhatóan. – Baleset érte őket. Azt hiszem, súlyos…