A második világháború derekán az orosz elit egység kutatói a tökéletes fölé próbálták tornászni kínzási módszereiket. Öt politikai hadifogoly volt a tesztalanya annak az elvetemült ötlet gyakorlatba való átültetésének, melybe végül bele is haltak. Bár korán sem ez a legszörnyűbb dolog abból, ami nagyjából 20 nap leforgása alatt történt velük.

A kísérlet

A „tudósok" egy légmentesen zárt kamrába vitték a foglyokat és megígérték nekik, hogy 30 napi megfigyelés után szabadon eresztik őket. A szoba mikrofonokkal, oxigénszint figyelő rendszerrel és 200 forintos méretű kémlelőnyílásokkal volt felszerelve. Az öt alany kapott egy-egy ágyat, természetesen matrac és ágynemű nélkül, továbbá újságokat és könyveket halmoztak fel a teremben, hogy a szerencsétleneknek legyen mivel elütni az idejüket. Megnyitották a szelepeket és az éltető levegő keveredni kezdett a toxikus gázzal.

A hatodik nap...

Az első 5 nap „kellemesen" telt a férfiak számára. Az egyetlen változás a beszédükben következett be. Lassabb, mélyebb tónusú, szinte letargikus hangszínre váltottak és életük egyre nehezebb és sötétebb időszakairól kezdtek beszélni. Az igazi változást a hatodik nap hozta. A kettesszámú alany elkezdett torkaszakadtából üvölteni és körbe-körbe rohangálni a helységben. A legrémisztőbb a társai reakciója volt, azaz annak a hiánya. Egymással való párbeszédüket felváltotta a mikrofonokba és a kis lyukakba való suttogás, mintha azt hitték volna, hogy az életükről adott beszámoló segít majd rajtuk.

Az ordítozást közel 3 óráig bírta, utána a kimerültségtől összerogyott és csak a padlón nyöszörgött. Később megállapították, hogy hangszálai a megerőltetéstől szó szerint cafatokra szakadtak. A csend nem tartott sokáig. A 3-as számú tesztalany is ordítani kezdett, míg a másik 3 „épen" maradt ember elkezdte széttépni a könyveket, oldalról-oldalra. Amint végeztek a precíz munkával, a könyvek lapjait saját ürülékükkel a kukucskáló nyílásokra tapasztották. A mikrofonok elnémultak, a megfigyelők a lyukakon keresztül többé nem láttak be, nem kaptak a benti dolgokról semmiféle visszajelzést. Egyedül az oxigén monitor adataira támaszkodva remélhették, hogy mind az 5-en életben vannak.

Majdnem 10 nap telt el teljes némaságban

A monitorok még mindig azt jelezték, hogy minden túsz lélegzik. A feszültséggel kevert kíváncsiság egyre duzzadt az orosz kutatókban, míg végül úgy döntöttek, hogy megnézik, mi folyik a zárt ajtó mögött. A gáz helyett friss levegőt szívattak a szobába és várták, hogy a kommandós katonáknak megfelelő légkör keletkezzen odabent. A 15. napon, éjfélkor kinyitották az ajtót, de a látványra semmilyen különleges kiképzéssel nem lehetett volna felkészíteni a katonákat.

A szemközti fal tövében egy holttest feküdt, arcát a padlónak támasztva. Belső szervei véres csomókban hevertek mellette, a bal oldala teljesen fel volt tépve, homlokán tenyérnyi lyuk tátongott és egész izom kötegek hiányoztak a testéről. A szürke padlót kb. 10 centi vastagon ürülék, vizelet, vér és testrészek iszonyatos keveréke fedte. A lefolyót eltömítették a belső szervek és az önmagukból kitépett húscafatok. Kegyetlen merevséggel hörgött a szétszórt alakzatban gubbasztó 4 túlélő. Többé nem lehetett őket embereknek hívni. Testükben csak a létfontosságú szerveket tűrték meg, kitépték a saját hajukat, lerágták magukról a bőrt, feltépték saját hasfalukat, látszott a bordák mögött vergődő szívük minden dobbanása.