GYERMEK

Beszélni csak pontosan, szépen...

Szerző:
Szabó Anna
Azok után, hogy Panna lányom tizenöt hónaposan kezdett szilárd ételeket enni, tizenhét hónaposan indult el önállóan, és a mai napig szopik, egyáltalán nem voltak illúzióim a beszédfejlődését illetően sem. Csak azt reméltem, hogy mire óvodába kerül, megérteti magát.

 

Korán kezdi!


Voltak ugyan kósza próbálkozásai, halvány biztató jelek, melyek azt sejtették, közös életünkben a beszéd lesz az egyetlen, mely nem okoz majd komoly fejfájást. De persze, ismerem én már ezt a gyereket! Nem estem hasra (annyira) attól, hogy tíz hónaposan elejtett egy „anyát”, vagy más, értelmesnek tűnő rövid szót. Tudtam, hogy ma beszél, aztán holnaptól hónapokig meg sem mukkan, vagyis korai lenne körbetelefonálni a rokonokat és ismerősöket a jó hírrel. Körülbelül egy hónapja állt be jelentősebb változás Panna beszélőkéjében. Akkor ugyanis, mint egy kis papagáj, minden szavunkat elkezdte ismételni. Meg kell mondanom, semmiféle tudatosságot, vagy összefüggést nem fedeztem fel az utánzásában. Elmélyült játéka közben meg-megszólalt, de többnyire fel sem nézett, egészen tudattalannak tűnt a beszéde, bár mi, elfogult szülők egymás közt már majd’ kibújtunk a bőrünkből: „Beszél a gyerek!” Ezt az élményt igazán muszáj volt megosztanom a fórumtársaimmal, természetesen csak visszafogottan. Nem lepődtem meg, amikor a válaszokból kiderült, Panna kis kortársai már régóta ismételgetnek, sőt egyszerűbb gyerekdalokat is énekelnek. Na, bumm, ebben is lemaradtunk! Csak egészség legyen ugyebár, és amíg nem beszél a gyerek, nem is tud visszamondani semmit a Mamának…


Egyik napról a másikra?


Nemrég meglátogatott bennünket a védőnő, és többek közt a szobatisztaság felé vezető utunkról is érdeklődött. „Bilizik már?” Nos, igen, bilizik, bár azt nem mondhatnám, hogy rendeltetésszerűen használja az eszközt. Beleteszi az építőkockákat, a babákat, a macikat, a séta közben összegyűjtött kavicsokat, egyszóval a háztartásunkban lassan már minden és mindenki kipróbálja a bilit – kivéve annak jogos tulajdonosát, Pannát. Lélekben készültem is a védőnő lesújtó szavaira, melyekkel tudatja velem, hogy ezt az egészet nagyon elrontottam, ezt nem így kellett volna… ám mindez elmaradt. Sőt, még mérsékelt dicséretet is kaptam: „Nem baj, ne is erőltesse, hadd játsszon csak a bilivel! Panna az a típusú kisgyerek, aki egyik napról a másikra lesz szobatiszta.” Na, gondoltam, arra befizetek, hogy ez a gyerek ma pelenkás, holnap meg bilire kéredzkedik, de persze lelkesen bólogattam. Mostanra azonban megváltozott a véleményem, ugyanis pontosan ez történt a beszédet illetően! Az öntudatlan(?) utánzás egy szép napon szemlátomást tudatossá vált, majd megszűnt utánzás lenni. Elmondanám, mi volt a lányom első igazi, értelmes szava, mondata, de egyszerűen nem tudom, és nem azért, mert nem figyeltem rá. Hihetetlenül gyorsan, nem is napok, inkább órák alatt tanult meg beszélni, s azóta be nem áll a szája. Azt nem állítom, hogy irodalmi igényességgel megalkotott, többszörösen összetett mondatokban fogalmaz, de érthetően közli a gondolatait, kevés hangképzési hibával.


Beszélni csak pontosan, szépen…


Fogalmam sincs, miért van az, hogy a gyerekek a csúnya, vagy helytelen szavakat jegyzik meg a legkönnyebben, de így van. Szerencsére alapvetően nem jellemző ránk a káromkodás, mostantól viszont a megszokásból odavetett indulatszavakra, vagy az egymás közt „édi-bédi” célzattal használt becézésekre is fokozottan oda kell figyelnünk. Soha többé „francok”-at, és le a „drágincám”-mal! A gyerek nem beszélhet ilyen rondán, helyes, szép magyar szavakat kell tanulnia tőlünk! Ezért is húztam össze kicsit a szemöldököm, amikor a Mamával töltött néhány óra után Panna boldogan csillogtatta meg a „szuper” és a „király” szavakkal kibővült szókészletét. Neheztelésem csak azért nem tartott sokáig, mert egyszerűen képtelenség ellenállni az enyhe francia akcentussal felharsanó örömujjongásnak: „Hoppá! Sikehült! Szupeeeh!” 

De nem én vagyok az egyetlen, akit a lányom egy jól irányzott mondattal levesz a lábáról. Szoknom kell még a „népszerűséget”, mert bárhová megyünk, Panna szüntelen csicsergése garantáltan ránk irányítja a figyelmet. Mai bevásárló körutunk során például rezzenéstelen arccal kellett tűrnöm, amit egyébként nagyon utálok: hogy a boltosok a nyomunkban vannak. Mit tehettem? Egyszerűen nem bírtak elszakadni Pannától. 
Anya, piros dobozok! – lelkendezett a gyerek a cipőosztályon, mintha egyetlen piros doboz már önmagában megválthatná a világot, hát még egy egész sornyi!
Anya, igyunk! – indítványozta egy meredek váltással, és meglepő hidegvérrel fogadta a hírt, hogy a ruhásbolt közepén nem szokás inni.
- Akkor igyunk otthon, kakaót! – na, ez már nekem is jobban tetszett, de helyeslésem süket fülekre talált, mert a férjem időközben segélykérően kinézett a próbafülkéből.
Apa kukucskál! – rohant Panna az apjához, hiszen rögtön „levette”, hogy itt nincs szó másról, mint a kedvenc játékáról.


„Taanya”


Természetesen nem megy mindig ilyen zökkenőmentesen a szövegértés, megesik, hogy addig értetlenkedünk, míg Panna dührohamot kap, vagy nagyvonalúan ránk hagyja az egészet. Amikor például ebéd közben eltolta maga elől a leveses tányért, és kijelentette, hogy „taanya”, az apjával együtt könnyeinkkel küzdve simogattuk meg a buksiját: „Tanyára akarsz költözni, édesem?” Mert micsoda dráma az a falun felnőtt szülői szívnek, hogy egy szem magzatát szűkös panellakásban kell nevelgetni! Ámbár, a gyerek arcán nem volt semmiféle drámai szín, inkább egyfajta elnéző mosoly. „Taanya.” Ismételte meg, mire egy emberként biztosítottuk róla, hogy idővel mindenképp tanyára költözünk majd, vagy legalább egy szép, kertes házba, addig is viszont jól tenné, ha enne még egy kis levest. „Taanya.” – rázta meg a fejét a levesre, s követelte mind türelmetlenebbül a majorságot. Úgy döntöttem, befogom a száját a második fogással, mielőtt nagyon depresszióba esne a tanyára költözés kilátástalanságától. „Taanya!” – kiáltott fel elégedetten, amikor elébe tettem a főételt, és akkor jöttem rá, hogy kissé félreértettem szegényt. Talán valóban nem lenne ellenére egy kellemes tanyán élni, de erről ő még mit sem tudhat. Imádja ellenben a tarhonyát, aminek a kiejtése okoz még némi nehézséget a számára…


A képzelet szárnyán


Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki sokszor kívánta már: „Bárcsak tudnám, mire gondol a gyerek!” Nos, annak is elérkezett az ideje, hogy olykor szeretném, ha titokban tartaná a gondolatait. 
Anya, ma nem alszunk. – közölte velem a minap, miután legalább félórája próbáltam elaltatni.
Miért nem?
Fahkas van a plafonon
Dehogy van! 
Van.
Mutasd meg!
Ott! – mutatta a fehérre festett mennyezetet.
Nincs ott semmi. 
Nincs?
Nincs, aludj nyugodtan!
Akkoh tehén.
Tehén sincs.
Van.
Hol? 
A képen. – a megboldogult dédi által készített gobelin képen egy szomorú arcú kalapos leány etet egy még szomorúbb hattyút, s tehén – ugye mondanom sem kell? – közel s távol nem látható. Panna mindenesetre utánfutónyi alvóállatával együtt átvonult inkább a másik szobába, agyonütve ezzel a jól megtervezett délutáni programomat. 
Itt alszunk. – jelentette ki, s valóban, egy perc alatt elnyomta az álom. Kész szerencse, hogy nem nénikről, bácsikról, gyerekekről fantáziál! Még hajlamos lennék azt hinni, hogy ő is kísérteteket lát, mint annyi internetes beszámolóban olvastam már.

Beszédileg tehát – azt hiszem – jók vagyunk. Mondja és felismeri a színeket, elszámol hétig (nyilván nem számfogalommal, csupán szaval, mint egy verset), együtt dödögi velem a karácsonyi dalokat. A következő „ugródeszka” a szobatisztaság. A beszédet mintegy két hetes őrjöngés előzte meg: nem alvás, nem evés, hiszti a köbön, de mint utóbb kiderült, megérte. Remélem, most tart egy kis pihenőt, szeretném kiélvezni ezt a békés, bájos időszakot, mielőtt egyik napról a másikra szobatiszta lesz. Mert így lesz, ugyebár…

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL