GYERMEK

Jó, vagy rossz evő a gyereked?

Szerző:
Szabó Anna
Megfigyelted már, hogy a gyereked táplálkozási szokásai (mit eszik, mikor, hogyan, mennyit…) még a sarki fűszerest is érdeklik? Engem bizony már a szupermarketben is leszólítottak néhányszor: „De jó húsban van ez a baba! Miket eszik?”

 

Szopik a baba?


Az még hagyján, hogy ezt anyai „kéziszótárom” azonnal a „Hú, de kövér gyereked van, hallod!” tükörfordításban kódolta. Ám még ettől is érzékenyebben érintettek (érintenek) a szoptatásra, és a tejmennyiségre vonatkozó érdeklődések. Mert azt valahogy minden felületes ismerős természetesnek tartja, hogy a kiscsecsemőjét tologató anyukától megkérdezze: „És van elég tejed?” Ha valamilyen tőled függő, vagy független oknál fogva azt feleled, hogy pótlást is kap a babád, akkor azonnal felcsapnak az érdeklődők szoptatási tanácsadónak, és akár van gyerekük, akár nincs, levegővétel nélkül sorolják a szoptatás és az anyatej áldásos hatásait. 

Amennyiben viszont ugyanez a tárgykör néhány hónappal később, a gyermeked 1 éves kora után merül fel, az előjelek megváltoznak, a kérdező pedig a szívéhez kapva, kérdő módban ismétli büszke kijelentésedet: „Még mindig szopik?!” Igen, manapság a csecsemőt szoptatni kötelező, az 1 évesnél idősebb gyermek anyatejjel való táplálását viszont illendő abbahagyni. 

Ettől már csak az vérlázítóbb, amikor szerény kebelméretem őszinte csodálkozást vált ki: „Nahát! Még van tejed?” Igen, van, és jelentem: készen állok a lányom szoptatására akár 20 éves koráig (de érettségiig mindenképpen), és nem azért, mert önmagát feláldozó ősanya vagyok, hanem azért, mert a szoptatás nekem semmiféle kényelmetlenséget nem jelent, a gyerek viszont szereti.


Miket eszik?


Mire az ember megszokja és megtanulja elengedni a füle mellett a szoptatással kapcsolatos összes idióta kérdést, a baba valószínűleg belép a hozzátáplálás időszakába. Ez az, amitől szintén pillanatok alatt vérszemet kapnak a nagynénik, a szomszédok, sőt a gyermektelen ismerősök is. („Hoztam neki piskótatallért, ez jó puha, csoki is, gyümölcs is van rajta!” – és nem érti, miért nem akarok kétes eredetű, E betűktől hemzsegő, csokis nyalánkságot adni a gyereknek, amikor az pedig olyan finom.) Bár manapság az összes csecsemőtáplálási aranyszabály a „6 hónapos korig kizárólag anyatejet, vagy hypoallergén tápszert” mondattal kezdődik, azért a legtöbb családban akad olyan, aki határozottan emlékszik rá, hogy az övé már két hónaposan falta a töltött káposztát. A szomszéd kisunokája öthónaposan elcsente az asztalról az oldalszalonnát, a nagynéni esküszik rá, hogy a négyhónaposnak elő kell rágni az ételt, és így megehet bármit, a munkatárs pedig egyenesen csilis babos bébipürét készít, mert a gyerek szereti az erőset. Ezek után talán érthető, hogy kissé óvatosan ismertettem anno a hat hónapos lányom pürékkel való ismerkedésének lassú lépéseit.


Jó evő?


Abban az időszakban, amikor a lányom már vígan ismerkedett az ízekkel, de még nem igazán volt képes a helyváltoztatásra, bizony egész szépen kikerekedett. Nekem ugyan nem tűnt fel (mert minden nap láttam, és mert a szememben a legtökéletesebb kis test, akár kövér, akár sovány), de úton-útfélen a következő mondattal kellett szembesülnöm: „Hű, de jó husikás ez a baba!”. Olyan is akadt, aki megelőzve gyanakvásomat („Csak nem kövér a gyerek?!”), eleve így vigasztalt: „Nem baj az, hogy ilyen, majd lemozogja, ha elkezd mászni!”. A leginkább mégis azok bosszantottak, akik a következő kérdéssel támadtak orvul hátba: „Jó evő?” „Igen!” – feleltem büszkén, mire a gonosz kérdező: „Látszik is rajta!”


Jó evő! Vagy mégsem…?


De lám, azoknak lett igazuk, akik megjósolták, hogy a gyerek egy napon majd elindul. Az én Pannám is elindult, igaz, egyelőre csak négykézláb és kapaszkodva rója az utat, és a súlyfölöslege (ha volt egyáltalán), egykettőre leolvadt róla. A pocakja helyén gömbölyödő hordócska összement, vaskos sonkák helyett kecses, Tipetupa-lábakon közlekedik, a törzse megnyúlt, s az egykori csecsemő helyett most egy csinos mini balerina néz vissza rám. A galád kérdésre (jó evő-e?) továbbra is határozott igennel felelek. Ugyanakkor igyekszem az étkezéseit a nyilvánosság kizárásával lebonyolítani. Mert a helyzet a következő: a lányom szájában rizsszemekként sorakoznak az apró fogak, ő mégsem hajlandó használni őket. Az étel megrágására legalábbis nem, így mai napig (és helyzet alakulását elnézve még vagy húsz éven át…) pépesítem az ételeit. Persze minden napnak a „Na, majd ma!” felkiáltással futok neki, de este a „Na, majd holnap!” sóhajjal bújunk ágyba. Panna a kistányérban elé helyezett falatokat első mozdulatával következetesen a padlóra borítja. Mint megtudtam okos szakirodalmakból, hagyni kell, hadd kísérletezzen a gyerek. Hagyom. A szőnyeg, a kanapé, a székek, a fal, mind-mind magukon viselik már a lányom kísérletező kedvének nyomait. 
A pürék persze lecsúsznak, rágás nélkül is. Azokkal csak egy gond van: a gyerek minden kanál étel előtt megiszik egy fél deci vizet. Így nagyjából négy kanálka után vége is az ebédnek. (Hogy ne adjak neki vizet? Hja, kérem, akkor egy falatot sem eszik!) 


Éhenhalástól sem kell azért tartani. Valamilyen sajátos belső óra szerint, Panna időnként fogja a kis evőeszközeit, megkocogtatja velük a lábszáramat, és „Adjál, adjál, adjál!” törzsi kiáltással jelzi, hogy éhségének csillapítása nem tűr halasztást. Mi lesz vele, ezzel az étkezési kultúrával az óvodában? Nos, addig remélhetőleg formálódik a szentem, de erről majd két év múlva írok cikket… 

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL