A fellocsolt műgyanta útszakaszba ötvenöt-hatvannal beleszaladni már valami. És akkor irányba tartani a kormányt, amikor azt se tudjuk, merre van az előre, a fent és a lent - az bizony teljesítmény. A következő körökben már szorosabbra záródtak a testnyílásaink – mondjuk konkrétan az előbb még mosolygó szánk.

A tréner mind a feladat előtt kiválóan magyarázta el a szituációt, mind a végrehajtás után dicsért, vagy felhívta a figyelmet a hibákra, vagy a javítandó kormány- és pedálkezelésre, elmagyarázta, mi, miért van, hogyan kell korrigálni.

Ekkor már kezdtem vizet facsarni a „majrévas”-ból, amire az eligazításnál felhívták a kalandra vágyó potyautasok figyelmét. Megtudtam, mire való a biztonsági öv, és szükség volt a két talpas kitámasztásra is.

Csak a csacsit, a műanyag csacsit el ne üssük!

Ugyanis a következő feladatban ő testesítette meg a járókelőt. Megállni előtte, megállni! Aztán, az utolsó pillanatban leadott jobbra vagy balra jelzés alapján kikerülni a megfelelő irányba. Csikorogtak a kerekek, és talán a fogaim is. Mindenesetre a gyomrom fel-le liftezett a gyorsítástól-fékezéstől, és az agyvelőmet, akárha egy bártender rázogatta volna a koponyámban.

De vége lett. Másnap erős kari és comb izomlázra ébredtem. Sofőr barátnőmnek kutya baja! Ez nem igazság! Hja, persze, ő a kormányba kapaszkodott. (És közben derekasan megoldotta a feladatokat, hiszen ő nem parázhatott.)

Így „nézőként” is tanulságos volt az utazás. Olyannyira, hogy nőciként születésnapjára meglepem a fiamat egy egynapos vezetéstechnikai tréninggel a www.vezetestechnika.eu-nál. Talán kevésbé fogok aggódni érte az esős, csúszós időben végzett vezetése miatt.

Forrás: noiautos.hu