Anya: születik, vagy nevelődik?

Anya lettem és mégsem

Kicsit több, mint négy éve, hallgattam a klasszikus karácsonyi dal magyar szövegét: „Új örömöd érezd: a gyermek újszülött, szép mosolyát”, s tudtam, hogy hamarosan ugyanazt fogom érezni, amit érezhetett egykor Mária, s amit bizonyára minden édesanya érzett és érez évmilliók óta, a világ bármely táján. Büszkeséggel, egyben szorongással töltött el a gondolat, hogy nekem is megadatik az, ami olyan sokaknak, s ami mégis egyedi minden nő életében. Ráadásul éppen karácsony közeledtével! Kevéssel ezután valóban megszületett a lányom, ám a várt csoda elmaradt. Nem volt más, csak fájdalom, félelem, kimerültség, üresség, idegenség. A kezembe nyomtak egy csomagot, felszólítottak, hogy szoptassam meg a tartalmát, a továbbiakra pedig szót sem fecséreltek. „Mi ez? Ki ez?” – kérdeztem volna, de ilyesmit egy anya nem kérdez, márpedig én anya lettem, ékes bizonyítéka ennek a szuszogó kis lény a színes csomagban. Nem éreztem anyának magam, nemcsak az első napokban nem, hanem még sokáig azután. Elbizonytalanodtam. Igen, lett egy gyerekem, de anya lettem-e igazán?
Ma már tudom, nem voltam egyedül ezzel a dilemmával, sőt. Kutatások igazolják, hogy az „anya lettem” érzése a legritkább esetekben jelentkezik a szülés pillanatában, vagy az azt követő napokban. Mikor és minek a hatására válik tehát anyává egy nő a szülés után?

Az első mosoly

Míg a magzat méhen belül fejlődik, a legtöbben napról napra nyomon követjük a benne, rajta bekövetkező változásokat. A technika vívmányainak köszönhetően tudjuk (sejtjük) mekkora éppen, mit csinál, talán még azt is, kire fog hasonlítani. Mire a szülőszobába lépünk, a tudatunkban egy egészen fejlett kis lényként él, akit jól ismerünk, hiszen kilenc hónapig a testünkben hordoztunk. Ez igaz is, azonban a valóság mégis ijesztő lehet. Az általunk fejlettnek gondolt újszülött nem kommunikál, egészen mást „vár el” tőlünk, mint eddig bárki, olyan aprócska, hogy hozzáérni is alig merünk, és valójában fogalmunk sincs róla, hogyan tehetnénk érte a legtöbbet.

Örökkévalóságnak tűnhet az idő (különösen első babás szülők esetében), mire az első visszajelzés, az első mosoly, a differenciált sírás révén úgy érezhetjük: jól csináltuk, a gyermekünk szeret bennünket. A legtöbb anya ekkor érzi magát először valódi anyának, ekkor alakul ki az igazi szeretetkapcsolat, ettől kezdve nem puszta ösztönből és kötelességtudatból történő gondoskodás jellemzi cselekedeteit. Az anyai szeretet kialakulása a legritkább esetekben valósul meg spontán. Szükségünk van a gyermek aktív részvételére (márpedig ehhez el kell telnie néhány hétnek), valamint arra, hogy a róla való gondoskodás bizonyos mértékig rutinná váljon.

Az első betegség, baleset

Minden egészséges szülő azt kívánja, bárcsak soha ne lenne beteg a gyermeke. Ez természetes életösztön, mely arra sarkall, hogy utódunkat megvédjük, felneveljük, hogy ők majd újabb utódokat adhassanak a világnak, tovább örökítve tulajdonságainkat. De természetesen több is ez ennél, hiszen nincs szívszorítóbb érzés, mint a gyermekünket betegnek látni. Még akkor is nehéz ez, ha tudjuk: ártalmatlan vírusról van szó, melyet hamarosan leküzd a szervezete. Különösnek tűnhet, de a betegségek, balesetek (melyek kisebb-nagyobb formában minden gyermeket utolérnek) nagymértékben erősítik a szülő-gyermek kapcsolatot. Ilyenkor jön rá igazán a szülő, hogy mennyivel többre képes, mint előzőleg hitte, s mennyire fontos számára az a kis lény, aki pedig megszámlálhatatlan fejtörést és álmatlan éjszakát képes okozni a puszta létével. Ilyenkor jövünk rá, hogy nincs az az odafigyelés, mely elegendő lehet, ha támad a baj, s, hogy amit eddig bajnak hittünk, kellemetlenség csupán.

Az elválás fájdalma

A csecsemőkor legnehezebb pillanataiban azzal vigasztalt a férjem: ez úgysem tart örökké. Cseperedik, növekszik, óvodás lesz, majd iskolás, és eljön az idő, amikor titokban azért fohászkodunk majd, hogy jöjjön, itt legyen, beszéljen, feladatot adjon… Nem hittem. Úgy éreztem, az éjszakázásnak már soha nem lesz vége, ahogy az aggodalmaknak sem, és soha többé nem élhetem a saját életemet.

Az óvodakezdéskor mégis egy pillanatnak tűnt az eltelt három év, s én alig elviselhető fájdalmat éreztem, mikor hosszú napokra el kellett válnom a gyermekemtől. Egy újabb hatalmas lépést tettem az anyaság rögös útján: úgy szerettem őt, hogy elengedtem. Nem érezhetjük, mennyire hiányzik, ha állandóan mellettünk van.

Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban: bármilyen nehéz is az élet egy csecsemővel, az nem fog örökké tartani, ám mindaz, aminek alapjait ezekben a hónapokban rakjuk le, talán élete végéig elkíséri őt.

A gyermek első sikerei

Átfordul, önállóan feláll, megtanul járni, beszélni, óvodás lesz, önálló gondolatait változatos szavakkal fejezi ki… Számtalan apró siker, melyek mind azt erősíthetik a szülőben, hogy mégsem csinálta rosszul. Minden lépcsőfok erősebbé, határozottabbá tesz (de ugyanígy a kudarcok is!), míg lassan kialakul a saját szülői attitűdünk, melyhez kisebb-nagyobb módosításokkal valószínűleg életünk végéig tartani fogjuk magunkat. Mindannyian megéltünk már sikert és kudarcot, vizsgahelyzetet, ismerjük a küzdést, a versenyszellem izgalmát, de a gyermekünkért szorítani egészen más dimenziót jelent.
A fentiekből látható, hogy anya nem születik egy időben a gyermekkel, sokkal inkább nevelődik. Méghozzá a gyermek az, aki anyát (és apát) nevel a szüleiből. Nem tudatosan megválasztott módszerekkel, hanem saját ösztöneit követve.