Az emberek nagyon nehezen tudják kívülről figyelni a saját életük eseményeit. Születünk valahova, megszokunk egy környezetet, szeretett arcokat, egy életszínvonalat. Később, mikor kezdünk a saját lábunkra állni, már meg is küzdünk azért, hogy mindez meg legyen nekünk, így még jobban meg tanuljuk értékelni, amink van.

Szokások rabjai vagyunk

Nagyon könnyen szokunk hozzá bármihez. A reggeli kis rituáléinkhoz, apró szokásokhoz, egy közlekedési útvonalhoz, egy bizonyos időbeosztáshoz, visszatérő programokhoz. Mikor valami eltér a megszokottól, az elképzeléseinktől, például lerobban a metró, és pótló busszal kell mennünk, szinte tragédiaként éljük meg. Mert váratlan volt, nem így terveztük. Mindenki ideges körülöttünk, mi magunk is legszívesebben hangosan káromkodnánk. Pedig csak egy apróság történt, amire másnap már talán nem is emlékezünk.

Ha ez ennyire felkavar minket, vajon hogyan hat ránk egy valódi tragédia?

Ha valami olyasmi változik az életünkben, ami véglegessé és kevesebbé teszi azt... Egy szeretett ember elvesztése. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan, és megváltoztathatatlan. Nincs mit tennünk, és tovább kell élnünk az életünket. De mégis hogyan? Nem lehet egy ekkora űrt betölteni, hiszen egy személyt nem pótolhat egy másik. Az élet igazságtalansága, hogy olyasmit vesz el tőlünk, ami nagyon fontos számunkra és akkor, amikor nagy szükségünk lenne rá.

Nagyon nehéz, de meg lehet próbálni más szemszögből nézni az új helyzetet. Egy részünk magára maradt. Ennek a részünknek fel kell nőnie, meg kell tanulnia egyedül is olyan teljesnek lenni, mint azelőtt volt. Ha egy nagyon kicsit is el tudjuk fogadni, hogy minden okkal történik, akkor megpróbálhatjuk átértékelni a fájdalmat és a veszteséget.
Tegyük fel, hogy egyik napról a másikra elbocsátanak bennünket a munkahelyünkről. Rossz esetben szerettünk itt dolgozni, szerettük a munkát, kedveltük a kollégáinkat, még a főnök is emberséges volt, és boldogan jártunk be nap-mint- nap. De jön a hidegzuhany és holnaptól nincs munka, megszűnik a biztonságot nyújtó közeg. Napjainkban ez hatalmas probléma, hiszen munkát kapni nagyon nehéz, van, akinek hónapokig, sőt évekig se sikerül beállni az állandó munkával rendelkező emberek sorába.

Mégis hogyan taníthat bennünket ez bármire is?

Ha elbocsátanak, annak oka van. A létszámleépítés és költségcsökkentés elég gyakori mozgatórugói ennek, de az is elképzelhető, hogy nem voltak elégedettek velünk, esetleg személyes okok húzódnak a háttérben. Bármelyik is legyen az, maradni még rosszabb lett volna hosszútávon, így az elbocsátás nem is olyan szörnyű. Nézzünk magunkba és keressünk okot rá. Most szabad gondolkodni azon, hogy mit csinálnánk mi másképp. Mit szerettünk és mit nem az eddigi munkában. Őszintének kell lenni magunkkal szemben, hiszen most tiszta lappal kezdhetünk bele valami újba. Át kell gondolni a másokhoz való viszonyulásunkat, a motivációinkat és a hosszú távú céljainkat. Egész biztosan találunk valamit, amin lehet javítani, hisz egész életünkben tanulunk. Magunkról és másokról is.

Mit jelez egy betegség?

Ez esetben a betegség alatt nem csak a náthára, vagy bármilyen más krónikus nyavalyára gondolunk. Most betegség címszó alatt fut a lábtörés, bokaficam, csalánkiütés, ájuldozás, migrén, egyszóval bármi. Ha a testünk ilyen módon jelez, akkor az agyunk azt az üzenetet küldi felénk, hogy állj! Lassíts le, változtatásra van szükséged! Akaratlanul is olyan helyzetbe kényszerít a testünk, amely szabályozza a cselekvéseinket. Ismerjük a pszichoszomatikus betegségek okait. A hangunk elmehet akkor, ha nem akarunk valamiről, vagy valakivel beszélni. Normális reakció és nehezen irányítható. A testünk és a lelkünk szoros összeköttetésben vannak egymással, még ha ezt sokszor nem is vesszük figyelembe. Ha jobban igénybe vesszük az egyiket, a másik is terhelődik.

Ha ledönt a lábadról egy betegség, vagy valami váratlan baj ér, az orvosláson túl érdemes elgondolkodni azon, hogy mivel nem akarsz szembenézni, vagy mivel terhelted túl magad, esetleg mitől félsz. Magába forduló társadalom vagyunk, akiktől azt várják, hogy ne legyen semmi bajuk, ne panaszkodjanak, vagy ha bármi gondjuk van, inkább tartsák magukban. Márpedig segítséget kérni ér, és muszáj! Keresd a külvilágban és magadban is a válaszokat és minden nehéz helyzetből csak tanulni fogsz, és egyre több leszel.