Ránk szakadt a nyári szünet

Télen-nyáron óvoda?

Ha akkor valaki azt mondja, hogy ugyan, hiszen lesz még június és lesz még nyári szünet, biztosan zokogva arra kérem, hogy ne tréfáljon velem, hiszen a világ most már csupa óvoda, ősz és szürkeség. De nem is mondta senki, mi pedig jártuk az utunkat, belerázódtunk az óvodás hétköznapokba, olyannyira, hogy egy-egy hosszú hétvége után már gyerek is, anya is várta, hogy végre újra beköszöntsön a napi rutin. Mert jó is az, amikor az ember visszanéz az óvoda ablakából, és látja, hogy egy szem kislánya elvegyült a tömegben, integet még, de a szeme már a játékokon függ. Aztán kilép a szülő az utcára, és hirtelen megérzi. Azt, amit gyerekkel az oldalán nem érezhet: a szabadságot. Egyedül vagyok, a magam ura vagyok, a gyerekem jó kezekben, most pár óráig gond nélkül intézhetek felnőtt ügyeket, haladhatok gyorsan, elmehetek akár a játékbolt előtt is, és nem kell minden begépelt mondatom után felállnom, hogy vizet töltsek, plüssállatot keressek, vagy körbefussam a lakást, csak úgy. Tehát megszoktuk, megszerettük és élveztük az óvodát, családilag. A nyár felé közeledve persze bennünk is felmerült: mi lesz, ha beköszönt a meleg évszak? Menjen a gyerek akkor is oviba, vagy inkább lustálkodjunk nagyokat idehaza? „Én szeretnék menni oviba!” - jött a válasz az érintettől, és így könnyen meghoztuk a döntést. Ha akar, menjen, ha majd unni fogja, itthon marad. Édes szabadság, hát nem nagyszerű?

„Legyen kedves kihúzni!”

„Anyuka, legyen szíves kihúzni és aláírni, hogy nem jön a gyerek nyáron az oviba!” – kért az óvónéni május utolsó napjaiban. „Miért, nem jön?” – kérdeztem értetlenül. „Nos, csak azok a gyerekek szoktak jönni, akiknél mindkét szülő dolgozik.” Ó, igen, a szokásos nóta. Aki nem dolgozik, ne is egyék, akarom mondani, ne járassa a gyerekét az óvodába, különben is: minek az ilyennek gyerek?! „De szeretne jönni.” – erősködtem, bár kicsit szégyelltem magam. Ez most olyan, mintha le akarnám pattintani a kölykömet. „Nem lenne jó neki, nyáron összevonás van, mert kevés a gyerek, úgysem érezné jól magát.” No, igen, bizonyára, és hát pihenni is kellene szegénynek, túl kicsi még ahhoz, hogy mindennap csak a kötöttségek… Miért is ne, kihúztam hát a nyári heteket, és aláírtam a „lepedőt” a megfelelő rubrikában. „Június elsejétől, legyen kedves!” – mutatta az óvónő, mire újfent értetlenkedtem. Azt tudtam, hogy a meteorológiai nyár akkor kezdődik, de emlékeimben úgy élt, hogy a nyári szünetig innentől számolva van még 2 hét. „Nézze, kitiltani nem fogom, ha nagyon szeretné, hozza még el június elsején!” – javította ki önmagát pedagógusunk, engem pedig valósággal meghatott a nagyvonalúsága. Vihetem még a gyerekem június elsején, pénteken az oviba! Ez igen! De nem, nem viszem, azaz, hogy mégis, hiszen az ebédet úgyis ki kell fizetnem arra a napra, neki pedig van kedve menni. Gyorsan összepakoltam, gyerek már a csoportszobában, fél füllel még hallottam, amint a többi sorstársam is megkapja az eligazítást: „Legyen kedves kihúzni a nyári heteket, mert … csak, aki dolgozik…”

Micsoda szülők!

Talán sosem fogom megérteni, miért kell egy óvodás évzárót és ballagást másfél órásra húzni, de a lényeg, hogy mind (anya, apa, gyerek) kibírtuk a maratoni búcsúzót . No, kislányom, még egy nap, és startol a nyár! Utolsó ébresztés, utolsó integetés az ablakból, utolsó dolgos délelőtt, legalábbis szeptemberig. De nem találom a helyem, nyugtalan vagyok. Mi ez a fura, ez a kellemetlen, amit érzek? Bánt a lelkiismeret?! De hát miért? Volt kedve menni, ebéd kifizetve és még csak június elseje van! Próbálom elhessegetni a rossz érzéseket. Nézem az órát, mit is csináljak még? Nem fog a munka, rohannék érte, majdnem olyan rossz, mint az első napokban. Aztán elindulok, szállok a széllel, alig várom, hogy itthon legyen. Soha többé nem viszem oviba június elsején! Elhatározásomban az óvónők is megerősítenek. „Hát, anyuka, egész délelőtt sírdogált a gyerek. Nem szokás már ilyenkor hozni a kiscsoportosokat, megérzik, hogy itt a nyár, nagyon hiányzik nekik az anyuka…” Ajaj, látom már, hogy én vagyok az ügyeletes „rosszanyu”. Jelenteni kéne az ilyet a gyámügynél, aki képes nyáron (a nyár első napján) óvodába vinni a gyerekét. Háborgok és szégyenkezem. Szégyenkezem és háborgok. Közben néha mentegetőzöm. „Pedig szívesen jött reggel, nem értem, miért sírt, és azt is tudja, hogy ez volt az utolsó nap…” „Rosszanyu”. „Hülyeanyu”. Óvónő fejet csóvál: „Micsoda szülők vannak!” – látom, hogy ezt gondolja. Meg azt is, hogy minek kellett nekem ez a gyerek. De lehet, hogy ezt csak képzelem. Kapkodva ránézek a faliújságra, majd rámered a tekintetem: kettő, azaz 2 gyerek van kihúzva a nyárra, pedig tudom, hogy több anyuka nem dolgozik. Ennyire problémás a lányom? Sosem mondták. Vagy ennyire hidegen hagyta a többi szülőt az óvónők „legyen kedves kihúzni” kérése? Ezt most biztos nem tudom meg, de hazafelé azért megkérdezem a gyereket: „Miért sírtál? – Mert óvónéni kiabált rám. – Á, biztos nem kiabált! – De, igen, mert kimentem az esőre.” Hát… nem kellett volna. Nem kellett volna kimenni. És nem kellett volna oviba vinni. Az óvónők megmondták, most aztán magamra vessek.

Örülünk a mának

Szóval itthon vagyunk. Élvezzük a nyarat és egymás társaságát. Néha csak a nyarat, de ma például azt sem, mert elég rossz az idő. Kicsit körbekérdeztem: városszerte, sőt országszerte ez a trend. Aki nem dolgozik, ne vigye a gyerekét az oviba. Legalábbis nyáron ne. Az óvónőknek is kell a pihenés, ez nem is vitás. Azt várom, mikor fognak a postán megkérni, hogy nyáron ne adjak fel levelet, vagy mikor szól a fodrász, hogy nyáron ne csináltassam meg a frizurámat, vagy mikor következik be, hogy nyáron nem szolgálnak ki a boltban, esetleg nem kezel az orvos, ha éppen nyáron betegszem meg. Sőt. Egyáltalán ne is akarjak levelet feladni, frizurát csináltatni, vásárolni, és végképp ne betegedjem meg, hiszen nem dolgozom! A pihenés pedig ezeknek a szolgáltatóknak is jár, ahogy minden embernek a világon.
Mindez egyébként nem panasz, mert boldoggá tesz a tudat, hogy újraéljük a csecsemőkorunkat. Sokáig alszunk, napközben játszótéren lógunk, vagy a városban csavargunk, este későig ébren maradunk. Nem kell odaérni sehová, nem kell váltóruha, kinti ruha, benti ruha, meleg ruha, vékony ruha, nincsenek kötelező programok, nem baj, ha nem szerzem be csütörtökre a kétféle friss gyümölcsöt, egyszóval lazulás van. Most ennek örülünk. Szeptemberben meg majd annak, hogy minden kezdődik elölről…