Házi farsang

Farsang?! Farsang!

Nagyot lódult velem a világ azon a hétfő reggelen, ott, az óvodai faliújság előtt. „Jelmezbál, belépőjegy ára, tombolatárgy, étel és ital, kérjük, hozzanak, szíveskedjenek megjelenni…” Szavak, melyeket nem annyira szeretek, főleg akkor nem, ha egyazon plakáton szerepelnek. Nem és nem! Én nem megyek az ovis farsangra! Se pénzem, se időm, se kedvem… „Mi az, anya?” – ütötte meg a fülemet valahonnan lentről, az öltözői kispadról egy ártatlan hangocska, és akkor rájöttem, hogy van viszont gyerekem, aki miatt alighanem kihagyhatatlan lesz ez a buli. Egy darabig még kerestem a kifogásokat, olyanokat, mint például: az enyém gyerek még kicsi, úgysem érezné jól magát, mit vegyek fel, apa dolgozik, mit süssek, és hasonlókat. Aztán megadtam magam. Panna határozottan és megingathatatlanul eldöntötte, hogy tündér szeretne lenni (nem mintha ez nagy változást jelentene önvalójához képest…), én pedig rájöttem, attól, hogy egy savanyú vénasszony vagyok (nem vagyok az, csak kiráz a hideg a kötelező jellegű buliktól), nincs jogom megfosztani a lányomat egy ilyen fontos és szép közösségi eseménytől. Elkezdtem tehát az előkészületeken agyalni, és érdeklődni, ki, mivel szokott előállni hasonló alkalmakkor. Elrendeltem apának a kötelező szabadságot (ő nem tiltakozott e program kötelező jellege ellen), és azon kaptam magam, hogy jelmezek után kutatok a városban. Az egyik turiban voltak csodaszépek, de nem a lányom méretében. Továbbmentem hát, és a sokadik üzletben kiválasztottam egy közepesen igénytelen darabot. Tündérnek tündérjelmez volt ugyan, de elég viseltes, és az egykori szárnyak helyén fehér tépőzár-maradványok éktelenkedtek csupán. Nem baj. Méretre megfelelő, szárnyakat majd kreálunk, és ez a förmedvény biztos nem kerül sokba. „3000 Ft, melyből 1500 visszajár, ha a megadott időben, sértetlenül visszahozzák.” Híjjnye. Turis, kölcsönzős, már most sértett szegény, ráadásul mindehhez képest brutálisan drága. Nem tudom, miért, de mégis lefoglaltam.

Tündérnek tündérruhát

Nagyjából az üzlettől számított 3 méteren belül megbántam tettemet. Csak a bál előtti estén vihetem haza ezt a tündéreket megszégyenítő hacukát. Ki tudja, milyen beteg gyereken lesz (volt) azelőtt? Még szárnyakat is csinálnom kell. Lehet, hogy leeszi, elszakítja, esetleg mindkettő, vagy nem lesz hajlandó lemondani róla. De a legfontosabb: hogy tehetem ezt az én édes, gyönyörű, minden bizalmát belém vető kislányommal az élete első farsangi bálján?! Éppen ezen gondolatok magasságában haladtam el a város legnívósabb (értsd: legdrágább) játékboltja előtt. Már éreztem is a tenyerem alatt az ajtó kilincsének a hidegét, már hallottam is a saját hangomat: „3 éves kislányra keresek tündér jelmezt.” Hitted volna, hogy van egy játékbolt, aminek az összes polca tündérjelmezekkel van tele? Hirtelen a bőség zavara lett úrrá rajtam, annyi szebbnél szebb tündérruha tárult a szemem elé. De nem vettem meg egyiket sem. Nem, mert valahogy kiegyenlítetlennek tartottam az ár-érték arányt. „Biztos, hogy megéri tízezreket költeni a gyerek első farsangjára?” – kérdezte bennem az anya, aki családi pénztáros is egyben. „Komolyan abba a förmedvénybe akarod öltöztetni a gyereket?!” – kiáltott rám a bennem élő anya, aki csak anya, semmi más. Elfogult, a gyerekéért mindenét odaadó, rajongó anya. Így hát mégis vettem jelmezt, de lepaktálva önmagammal nem méregdrágát, csak olyan közepeset, részenként összeválogatva. Nem bántam meg. A turis kölcsönzöttet visszamondtam, és imádkoztam, hogy a sok próba során baja ne essen a gyönyörű tündérruhának a debütálás előtt.

Ami elromolhat… azt muszáj jóvá tenni

Farsang hetének hétfőjén már jól álltunk. Belépőjegyek kifizetve, tombolatárgyak leadva, jelmez vitrinben, apa szabija elintézve, menüsor összeállítva, itt baj nem lehet. Vagy mégis? Ami elromolhat, az el is romlik, a gyerek meg úgyis megbetegszik, mire jelenése lenne. Hát megbetegedett! Hétfőn kicsit náthás volt, kedden erősen köhögött. Felhívtam az óvodát, és tudattam velük, hogy ebből biztosan kijön péntekre, tehát megyünk, ott leszünk. Szerdára aztán elszállt minden reményem. Panna olyan csúnya kötőhártya-gyulladással ébredt, hogy még a doktor néni is csak annyit tudott mondani rá: „Ó, jaj, de csúnya a szemed!” Az volt, sőt két nap múlva már a másik szemét is elborította a vér és a váladék. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a farsang kipipálva. Így nem mehetünk közösségbe. Panna sírt: „Menjünk a farsangra!”, apa örült az extra szabadságnak, én bántam, hogy nem kölcsönöztem, Mama pedig azt mondta: „Ezért jobb kölcsönözni.” Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy nem hagyom magam. Tündérek márpedig léteznek, és a farsang nem maradhat el!

Vasárnap fura alakok lepték el a lakásunkat. Volt egy apró tündér, tüll szoknyácskában, varázspálcával, és kissé véreres szemekkel. Volt egy gésa, féloldalt óriásira dagadt arccal (Mamának begyulladt a foga). Volt egy kalauz bácsi, szétrepedt nadrágban (apa azt hitte, még nem hízta ki a régi vasutas egyenruháját, de tévedett.) És volt egy királynő, aki egyfolytában köhögött (úgy tűnik, elkaptam a kórságot Pannától). Voltak továbbá lufik, színes szalagok, sütik, üdítők, és az egészből együtt kerekedett egy óriási házibuli. Akarom mondani: házi farsang. A tanulságot lásd a bevezetőben.