Eddig, eddig, eddig vagyok!

Ami jó

Szokták mondani, ha rossz napod van, kezdd el sorolni magadnak mindazt, aminek örülhetsz. Nos, nekem ilyenből van bőven. Van egy tündéri, 33 hónapos kislányom, aki nemcsak szép, és okos, de egészséges is. Az általa ismert mondókáknak és gyerekdaloknak se szeri, se száma, de saját „versei” is vannak, amiket nagy örömmel ad elő bárhol, bármikor. Apukája kedvenc lemezén felismeri az előadókat, nyílt színen sohasem hisztizik, megérti, ha valamit nem kaphat meg, és végtelenül segítőkész. Van egy férjem, aki évek óta dolgozik értünk egy olyan munkahelyen, amit szívből utál. Egyformán rajong a lányáért és a feleségéért, olykor szó szerint a tenyerén hordoz bennünket, munka után bevásárol és hazasiet. Kezet csókol, ha finomat főztem, ha kevésbé, vagy egyáltalán nem, akkor sem teszi szóvá, csak mosolyogva megjegyzi: „Legalább pihentél”. Látom a tekintetében megcsillanni a fényt, amikor kicsit kicsinosítom magam, és érzem a megnyugvását, amikor topisan heverünk itthon. Nem bánja, ha a gyereknek három ruhát veszek, míg neki egyet sem, és, ha néha kikapcsolódásként megnéz a tévében egy meccset, megkérdezi, nem zavar-e bennünket. Van egy lakásunk, amin nincs hitel. Se forint, se deviza. A város frekventált helyén áll, csendes szomszédokkal, szép kilátással. Két külön szobája van, amikben szükség esetén egy-két vendéget is elszállásolhatunk.
A napjaimat még mindig itthon tölthetem, lehetőséget teremtve arra, hogy kielégítsem a lányom minden igényét. Akkor kelünk és fekszünk, amikor ő akarja, az életünket az ő játékigényéhez igazíthatjuk. Nem baj, ha nem főzök meg, vagy nem takarítok ki délelőtt tízre, hiszen előttem áll a nap további része, bármikor elvégezhetem a dolgomat. Nincs szoros napirendünk, így az időnket kényelmesen, szabad akaratunk szerint oszthatjuk be. Egyszóval nagyszerű életem van!

Ami kevésbé jó

Ám, mint mindennek, az én életemnek is van egy fonák oldala. Az a bizonyos árnyékosabb rész, amit próbál az ember nem észrevenni, míg egy szép napon ki nem borul a bili. A lányom valóban egy angyal, akiből azonban néha kibújik az ördög. Ilyenkor úgy érzem, minden hiába, az egész teljesen felesleges volt. Az álmatlan éjszakák, a közel három éve tartó szoptatás, a szigor, a szeretet, az elvek. Néha valóban azt hiszem, teljesen mindegy, milyen a szülő, mert a gyereknek úgyis önálló énje van, amit terelgetni is csak akkor tudunk, ha engedi. De a legrosszabb az, hogy nem értem, nem tudom, hol rontottam el. Hová kellene visszapörgetnem az idő kerekét, hogy ne legyen másfél órán át tartó, önveszélyes dührohama? Miért szalad el mellőlem váratlanul a forgalmas utcán? Miért sír csendesen, krokodilkönnyekkel, ha nem veszem meg neki a méregdrága hülyeséget, és miért mondja, hogy szeretné, ha ideges lennék? Anyukám csak legyint ezekre: „Mert gyerek!” No, és máskor nem gyerek? Mi hat rá? Az időjárás, a fények, az emberek, akikkel találkozunk, vagy én magam? Lehet, hogy észrevétlenül az én lelkiállapotomat tükrözi vissza, s, ha baj van vele, először nekem kellene segítségért kiáltani. De nem teszem, csak mardos az önvád, később meg a lelkiismeret, ha egyik pillanatról a másikra visszakapom az én angyalkámat.

A férjem persze más tészta. Ő tényleg rengeteget tesz értünk, és egyáltalán nem hisztizik, még a stresszes napjain sem. Nem, ő csak ül, és néz maga elé mérhetetlen világfájdalommal a szemében. Azt mondja, le kéne fogynia, de nem tud, és ideje sincs rá, s ebből tudom, hogy az én főztöm miatt hízott el, és miattunk nem tud időt szakítani a sportra. Szeretném, ha kikapcsolódna, ha újra összejárna a régi haverokkal, ha legalább néha kitörne a munkahely-család kettős nyomása alól. De nem megy. Nem, mert gyűlölné, hogy ugyanabban a ruhában menne szórakozni, amiben dolgozni is jár, és utálná, ha nem hívhatná vissza a barátokat egy italra. Márpedig nem tehetné, mert a megélhetésre sem elég a pénz, amit be kell osztanunk.

És ezzel meg is érkeztünk az életemet nyomasztó legnagyobb problémához. Dolgoznom kellene, hogy könnyebb legyen a megélhetés, hogy ne a férjem cipelje egyedül a vállán az anyagi gondjainkat, hogy a gyerek végre elszakadhasson tőlem, persze csak azért, hogy aztán még szívmelengetőbb legyen az egymásra találás. No, és természetesen dolgoznom kellene magamért is: a szellemi fejlődésemért, a társas kapcsolataim újraélesztéséért, az önbecsülésem visszaszerzéséért.

Jó idők, rossz napok

Vannak napok, amelyek tökéletesen alkalmatlanok az életünk jobbá tételére. Amikor a régi sorozatból idézve: „Eddig, eddig, eddig vagyok!”. Mert hajnalban dührohammal ébred a gyerek. Mert hasztalan próbálok rendet tenni, a lakásban egyre nagyobb a káosz. Főznék, de nincs miből, állást keresnék, de a kiszemelt iroda vezetője elérhetetlen. A sokszázadik megírt önéletrajz után elfog a kétely, ezért leellenőriztetem egy állásportálon, de valahol elkeveredik a levelem. Ismerősöm új munkahelyének új élményeiről mesél, és egyrészt utálom, mert sikerült neki, másrészt gyűlölöm magam, amiért ez nekem fáj, ahelyett, hogy örülnék a sikerének. Igen, irigy vagyok, pedig tudom, hogy ez a világon a legrombolóbb érzés, de legalább már hazaér a férjem, aki közli, mennyire szerencsés vagyok, hiszen nem kell egy munkahelyen dolgoznom. A reluxa leszakad, a tévé elromlik, a szomszéd alvásidőben tekeri maximumra a „volumét”. Kilóim kevés száma ellenére a tükör egy undorító bálnát mutat, ami rejtélyes módon csak hassal rendelkezik, fenékkel és mellekkel egyáltalán nem. Járnék egyet a friss levegőn, de nincs egy ruhám, amit felvegyek, és különben sem bírok ilyen lelkiállapotban emberek közé menni.

A gyógyszer

Mi a megoldás? Van pár jól bevált módszer. Például az ablaktisztítás, ami, ha akarod, azért jó, mert spirituális megtisztulás, nyitás a Mindenség felé, de, ha ezt a maszlagot nem hiszed, akkor legyen elég annyi, hogy jól elfáradsz benne, és még az ablakod is tiszta lesz. Depressziós rohamaimban mindig közvetlen veszélyt jelentek a környezetem csokiállományára, ezért ellenszerként jöhet egy kis Rubint Réka. Duplán, végkimerülésig. Ez az egyetlen, amivel a tükröt is le tudom szerelni (mármint nem a falról, csak a gonoszságait). Sok-sok víz, mert a hidratáltság fontos testnek, léleknek egyaránt; pár kizárólag a gyerekre figyelős óra, délután giga séta távol a várostól, este pedig hancúr apával. Ez tehát egy tökéletes önbizalom helyreállító kúra. Ja, és még egy: nem árt, ha sikerül néha kipanaszkodni magam. Így leírva, és visszaolvasva, minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. Tényleg szerencsés vagyok.