A kisgyerek és a függőség

Másolt függőség

Találkoztam már alkoholistával, szerencsejátékossal, valószínűleg drogfüggővel is, habár ez annyira nem volt egyértelmű. Vannak, akik a munkájuktól függenek, mások a párjuktól, és olyanok is szép számmal, akik valami saját függőséget alakítottak ki maguknak. Bizonyos értelemben, azt hiszem mindannyian függők vagyunk. Vannak apró szokásaink, hovatovább szertartásaink, amelyek nélkül már el sem tudjuk képzelni az életünket, de legalábbis komoly komfortvesztést eredményezne, ha le kellene mondanunk ezekről. Mert mit ér a reggel az első kávé nélkül? És hogyan lehet elindulni otthonról úgy, hogy nem csekkoljuk az emailjeinket? Bizonyára mindenki tudna hasonló kisebb-nagyobb függőségi tényezőt sorolni az életéből. A legtöbbször észre sem vesszük ezeket, vagy, ha mégis, hát csak megengedőn legyintünk rá: "Ennyi nekem is jár!" Lehet, ám mindeközben bele sem gondolunk abba, hogy milyen példával szolgálunk a gyerekünk számára. Pedig figyeljük csak meg, ezek az apró, világból mit sem tapasztalt kis lények szakasztott úgy működnek, ahogyan a szüleik. Másolnak bennünket, méghozzá félelmetes pontossággal. Ha a szülő szívesen bambul a tévé előtt munka után, kizárt, hogy a gyerek odamenjen, és kikapcsolja a dobozt. Nem, mert valószínűleg ő is ugyanolyan szenvedéllyel bámulja a maga kis műsorait. Kérdés, hogy ez baj-e, s, ha igen, mikortól az, és vajon mekkora baj?

Tévéfüggő kisgyerek

Nos, önmagam esetéből okulva, azt kell mondjam, hogy igen, baj. Talán nem olyan súlyos, mint amilyennek egyes, a témában fellelhető cikkek beállítják, de mindenképpen érdemes elgondolkodni, és némi átszervezést eszközölni. Ha már a televíziról van szó, sohasem csináltam titkot abból, hogy nálunk a tévézés nincs megtiltva. Már néhány hónapos korában engedtük, hogy a gyerek tévét nézzen, természetesen szigorúan megválogatva a neki szánt műsorokat. Ma sincs ez másképp, vagyis szabad tévézni, de nem mindig, és nem mindent engedek megnézni neki. Történt ugyanis, hogy Panna "rákapott" egy-egy műsorra, és attól sehogyan sem bírt, nem is akart megszabadulni. Egy darabig érdekes és vicces volt, hogy Thomas hozzánk költözött, és tanúja, sőt részese lett minden cselekvésünknek. Ám amikor már a legelemibb dolgokat (pl. fogmosást, fürdést) is csak Thomas és barátai kedvéért volt hajlandó elvégezni a gyerek, kicsit elbizonytalanodtam. Mi az, hogy könyörögnöm kell a tisztálkodásért?! És miféle mánia, hogy Thomas "szava" előbbre való, mint az enyém? Mivel azonban a tiltásnak, sőt eltiltásnak nem láttam sok értelmét, inkább elterelő hadműveletet alkalmazva vontam ki Thomast a forgalomból. Vagyis olyasmit ajánlottam fel helyette, amely mellett mesehősünk eszébe sem jutott a gyereknek. Ez persze nem kis kreativitást, és főleg energiát követel. Igaz, könnyebb Thomast emlegetve a kádba dugni a gyereket, mint szép szóval megértetni vele, hogy a fürdés nemcsak hasznos és szükséges, de még a közérzete is kellemesebb lesz tőle, hosszú távon azonban nem célravezető.

Függés az ételektől

Nem tudom, minden gyerek ilyen-e, vagy az enyém e téren is nehezebb eset az átlagnál, de az életében egyik függést követi a másik. Utána is néztem, mi okozhatja ezt a túlzott ragaszkodást egy kisgyerek esetében, és rá kellett jönnöm, hogy a skála igen széles. A szeretethiánytól kezdve a szociális éretlenségen át a teljesítménykényszerig sok minden megtalálható az okok között. Amennyire tehetem, igyekszem változatosan étkeztetni nemcsak a gyereket, de az egész családot. Ez nem megy mindig, de talán nem is fontos, hogy a nagykönyv szerint táplálkozzunk. Az azonban mégis ijesztően hatott rám, amikor a gyerek az első hajnali napsugarakkal egy időben kérte az első nyalánkságot. Aztán persze sorban a többit is. Aggódtam az egészségéért, a fogaiért, de ezektől sokkal jobban (hiszen a megoldás egyszerű: nem kap, így nem is eszik édességet) a kis lelkéért. Mi van ezzel a gyerekkel, hogy csak az édesség tudja boldoggá tenni?! Első körben sikerült elérnem, hogy a cukorkák és csokoládék mellett igenis megegye a főtt ételt is. Ez a kompromisszum egy ideig elégségesnek tűnt, de én nem nyugodtam meg. Már nagyon bántam, hogy nem hallgattam azokra, akik 3 éves kor előtt meg sem ismertetik a gyereket a mesterséges cukrokkal. Pedig olyan normális nézetnek tűnt, hogy mindent ehetünk, csak mértékkel! Igen, csakhogy a kisgyerek nem ismeri a mértéket. Az enyém legalábbis nem... Sokat töprengtem az okon és a megoldáson egyaránt, míg végül, néhány hét édességzabálás után Panna egyszerűen leállt. Eltelt az ízekkel, ráunt, vagy megkapta, ami hiányzott a lelkének? Talán sosem fogom megtudni, de realizálódott a cukrokhoz fűződő viszonya, és bár ma is édesszájúnak mondható, nem fogyaszt kirívóan sok nyalánkságot.

A számítógép átka

A modern kor átka, a számítógép-függés észrevétlenül lopódzott be az otthonunkba, és tudom, hogy ennek erősen én vagyok az oka. Én, hiszen a számítógépnél dolgozom, azon keresztül tartom a kapcsolatot a távol élő családtagjaimmal és ismerőseimmel, a neten keresek rá egy-egy bonyolultabb ételreceptre, és ott nézem meg, milyen idő várható. Vagyis sűrűn átszövi a mindennapjainkat a cybervilág. Ki a fene gondolta, hogy ez majd a gyereket is magába szippantja, ráadásul ilyen korán? Persze kíváncsiskodott, annak rendje és módja szerint. Aztán kipróbálta az egeret, és én elájultam tőle, hogy milyen ügyesen kattintgat. (Nekem ezt a húszas éveimben nem 2 nap alatt sikerült kigyakorolnom...) Na, de a gyerek ne a felnőtteknek szánt tartalmakon kattintgasson már! Nosza, nézzünk valami jó kis gyerekoldalt! Van ilyen, bőséggel... És Panna kattintgat, mesét hallgat, memóriakártyákat rak ki hihetetlen gyorsasággal, s persze rajzol a számítógépes programban. Mindez természetesen csodálattal tölt el, figyelemreméltó, hogy a mai kor gyermeke milyen szélsebesen alkalmazkodik a számunkra még mindig kissé idegen világhoz. De hol marad a játék? Az a hancúrozós, világot felforgató, ötletelős, kreatív, szabadban történő, egyszóval igazi, nagybetűs JÁTÉK? Nos, nálunk igencsak háttérbe szorult egy időre. A lányom, aki nemrég még a játszótéren akart éjszakázni, egy napon közölte, hogy ma nem megy ki. "Itthon akarok ülni egész nap, és számítógépezni." Na, ekkor éreztem úgy, hogy mindent tönkretettem, méghozzá végérvényesen és visszavonhatatlanul. Szerencsére nem eszik olyan forrón a kását, azzal azonban nem áltatok senkit, hogy, mint a fürdésnél, és az édességek terén, itt is elegendő volt a szép szó. Egy pár sírósan induló séta szükségeltetett ahhoz, hogy Panna belássa: "Anya, én imádok kint lenni!"

Arany középút

Azt hiszem, vannak függőségre hajlamos gyerekek, és az enyém sajnos ilyen. Sejtem, hogy jópár harcunk lesz még, az ilyen-olyan ragaszkodásai miatt. Ma sem gondolom, hogy túl merev szabályokat kellene a családban felállítani ahhoz, hogy a gyerek józan ítélőképessége kialakuljon, és megmaradjon. Ugyanakkor - és itt hibáztam én - fontos, sőt szükségszerű, hogy semmi, még a jó és hasznos dolgok se tartsanak vég nélkül. A gyereknek szüksége van a változatos programokra (és persze változatos ételekre), meg kell tanulnia, hogy nem teheti mindig azt, amit akar, de a kötelező, vagy kevésbé kellemes feladatokban is találhat örömet. Ami pedig a függést illeti, addig nincs nagy baj, amíg érdekes elfoglaltságok biztosításával el tudjuk terelni a gyerek figyelmét függésének tárgyáról. Az ilyen fokú függés tulajdonképpen még nem is függés, csak rajongás, ámbár mindenképpen intő jel. Szülő, légy résen, avatkozz be tevékenyen, mielőtt még félig öntudatlan zombi válna a gyerekedből!