"Nem kérek pelenkát!"

Egyszer volt, hol nem volt…

Nézem a családi felvételeket (mert „jó” elsőgyermekesként szegény baba minden mozdulatát dokumentáltuk), s jókat mulatok a régi, elbénázott tisztába tételeken, a félrecsúszott pelenkákon, a hátközépig kifolyt, világosbarna masszákon. Emlékszem a városi sétákra, amikre el sem indultam két-három pelenka, s a szükséges kellékek nélkül, bár sosem kellett alkalmaznom őket. E tekintetben a gyerek mintha szobatisztának született volna: egyszer sem fordult elő, hogy séta közben rottyantson be. Persze nincsenek illúzióim, ez nyilván inkább az elindulás időzítésének köszönhető. Ahogy másra vonatkozóan, úgy a szobatisztasággal kapcsolatban sem voltak előre legyártott elméleteim. Nem gondoltam, hogy majd így, vagy úgy lesz jobb bilire szoktatnom őt, azt hittem, ez egyszer csak bekövetkezik majd magától. Aztán a gyerek egyéves korában a Mama szólt, hogy vehetnénk már bilit, amire fél év múlva mi (kissé engedetlen természetűek vagyunk) be is szereztük az alkalmatosságot. Szerencsére nem csúsztunk le semmiről, ezt mi sem bizonyította jobban, mint, hogy Panna még két évesen sem volt hajlandó bilire helyezni becses fenekét. A rota vírus idején (26 hónapos volt akkor) együtt szenvedtünk a vizeletgyűjtő tasakkal a kórházban, pedig lelkes és segítőkész nővérkék naponta többször felajánlották a bilit. Nem, az én gyerekem nem evett szilárd ételt 15 hónapos koráig, nem járt 17 hónaposan, és két és félévesen fedezte fel a bilit.

Bizonytalan kezdetek

A védőnő és az ismerős anyukák mind azzal vigasztaltak, hogy talán az átlagnál később, de biztosan sokkal gyorsabban lesz szobatiszta a gyerekem. „Egyik napról a másikra” – mondogatták, és magam is ebben reménykedtem. Mind tévedtünk. Nem ment a dolog egyik napról a másikra, sőt egyik hétről a másikra sem. Sok-sok próbálkozás, „baleset”, és eláztatott szőnyeg előzte meg az igazi sikert. Majd jött az önállósodási törekvés. „Anya, megtanultam pisilni!” – újságolta Panna boldogan, és ez igaz is volt. Csöppnyi szépséghiba, hogy a bugyit még nem tanulta meg lehúzni… Egy-egy hasonló „kudarc” aztán hetekre gátat vetett a további fejlődésnek, pedig feddés helyett ilyenkor is dicséretet kapott – kiegészítve persze néhány hasznos információval a vetkőzést illetően.

Nem volt könnyű kezelni a szobatisztaságra épülő dacot sem. A „Kell pisilni?” - kérdésre legtöbbször a „Nem!” - morgás jött válaszul, majd néhány perc múlva a „Jaj, bepisiltem!” - kiáltás, kétségbeesett hangon. Tócsák a szőnyegen, a padlón, a konyhakövön, az ágyon… Bizony, sokszor irigykedtem szerencsésebb anyatársaimra, akiknek a gyereke valóban pikk-pakk megtanulja a szobatisztaság fortélyait, de azokra is, akiket kertes házzal áldott meg az ég.

Végre igazi siker!

Azt, hogy Panna szobatiszta lett, a nagyszülőknél töltött egy hét után mertem először kimondani. Mint viselkedésének más területein, úgy a szobatisztaság kapcsán is jó hatással volt rá a szabadság, a természetközelség, az udvar. Talán a tudat, hogy nyugodtan, és következmények nélkül bepisilhet, ha úgy tartja a kedve, sikeresen ellazította, és azon a héten egyszer sem történt „baleset”. Már csak a nagydologgal akadtak problémáink, mert Panna érthetetlen módon ragaszkodni kezdett ahhoz, ami az övé, jelen esetben a kakihoz. Apja szerint nyugodtan jelentkezhetne a „Hülye Járások Minisztériumába” (Monty Python), amikor megpróbálja a székletét visszatartani. Az a bizonyos kissé rogyasztott térddel, meggörnyedve, ingadozó X-eket leíró járás semmivel sem téveszthető össze, Panna azonban minden alkalommal megpróbál meggyőzni minket: „Ez nem a visszatartó járás, csak így járkálok.” Persze, persze, tudjuk mi azt. Azért előkészítettük a bilit, pelust, hogy legyen miből választani, ő pedig választott. Egyelőre a pelenkát, vagyis nagydolog esetén még pelenkát kér. Nem volt ez mindig így! Visszatartotta ő a kakit akár öt napig is, mert a szobatiszták elitjéből már nem akart visszalépni („Most már szobatiszta vagyok, mehetek óvodába!”), de elválni sem óhajtott jogos tulajdonától. Kompromisszumot kötöttünk hát: nem tart vissza semmit, de nagydologilag hanyagolja a bilit, a pelenka ellenében. „Attól még szobatiszta vagyok?” – kérdezgette eleinte aggódva. „Naná! – feleltem – a lényeg, hogy időben szólj!” Ezzel pedig nincs hiba.

Nyereség, veszteség

Miért írtam le mindezt? Nem azért, mert úgy gondolom, hogy roppant különleges történet. Inkább okulásképpen, vagy (jó-rossz) példának azok számára, akik a szobatisztaságból versenyt szerveznek, akik órák hosszat ültetik a bilin a feladatból mit sem értő egyévest, akik aggódnak, hogy ez az ő gyereküknek sosem fog menni. Menni fog! De nem biztos, hogy úgy, ahogy a szülők akarják, az meg pláne nem biztos, hogy akkor, amikor számukra ideális lenne. Mint mindenre, úgy a szobatisztaságra is meg kell érni, s ez az érés nem azonos életkorban következik be az egyes gyerekeknél. Gondoljunk csak bele, micsoda mérföldkőhöz érkezik egy szobatisztává érett gyermek! Nem is oly régen (Nem tegnap volt…?) kaptunk egy öntudatlan kis élőlényt, aki szép lassan megtanult járni, beszélni, aztán végleg összecsuktuk a babakocsiját, hamarosan szétszereljük a rácsos ágyát, és a szemünk többé már nem kutatja az akciós pelenkákat a reklámújságokban. Hát nem borzasztó? A férjem szerint nem, sőt úgy is felfoghatjuk, hogy lejárt egy törlesztő részletünk. Nos, igen, innen nézve kellemesebb a változás. Az én szívemet viszont egyszerre önti el a büszkeség, és a veszteség bánata, amikor megszokásból a maradék pelenka felé nyúlva a lányom rám szól: „Anya, nem kérek pelenkát.”