Világok közötti átjáró

A kapu az indiánok szerint egy Mu nevű helyről származó pap építette valaha rég, és a Hét Fénysugár Templomának része volt. A főpap átlépve a kapun eltűnt a sziklában, ahová senki sem tudta követni őt. Sohasem tért vissza, de megígérte, hogy egy napon a kapun túlról eljönnek majd az istenek és megváltoztatják a világot…

A Titicaca-tó környéke csodákkal terhes vidék. A közel négyezer méter magasan elterülő felföld, az Altiplanó Bolívia lakosságának közel felét tartja el, ez az ország legsűrűbben lakott része, holott az egész nem több kietlen pusztaságnál, ahol lámák és alpakák legelészik a gyér növényzetet. A tó déli partjaitól húsz kilométernyire fekvő ősi romváros, Tiahuanaco 27 méterrel épült a tó vízszintje felett, pedig egykor kikötőváros volt. A víztől való távolsága (vízszintesen és függőlegesen egyaránt) ma az egyik legnagyobb titok. Sokan úgy gondolják, hogy valaha a tó kiterjedése jóval nagyobb volt, és a víz szintje is 27 méterrel magasabban lehetett, ám ez lehetetlen, mert ekkora víztöbblet egyszerűen nem férne el a fennsíkon; a víz egyszerűen lezúdulna a széleken… Tiahuanaco egyetlen módon lehetett régen kikötőváros; ha maga az óceán vize hullámzott a mainál négyezer (!) méterrel magasabban, de ez szintén hihetetlennek tűnik.

A városban hatalmas épületek romjait találjuk, amelyek egyszerűen nem emberi lépték szerint készültek. Használóiknak 3-4 méteres óriásoknak kellett lenniük, már amennyiben valóban használták az épületeket. Tiahuanaco legismertebb régészeti emléke a több mint tíz tonna súlyú, egyetlen, zöldesszürke andezittömbből kifaragott, domborművekkel gazdagon díszített Napkapu. Sokan igyekeztek már megfejteni titokzatos ábráit és jeleit, de egyértelmű eredmény máig nem született.

A Napkapuhoz hasonló különös építmény a Titicaca-tó keleti partja mentén is található, Peruban. Puno városától (neve maga is fennsíkot jelent) alig negyven kilométernyire, mégis elhagyatottan, ismeretlenül fekszik Puerta de Hayu Marca, ahol valaha régen egy 16 méter hosszú, hét méter magas kapu alakját faragták a sziklába. (képeinken) Akárcsak a jordániai Petra városában, azzal a különbséggel, hogy ott a kapuk a kőbe vájt helyiségekbe nyílnak, így jól látható rendeltetésük van. Itt, az Andokban viszont a kapu mögött nincs semmi, csak a tömör szikla, azaz a kapu sehová sem vezet. Így van ez annak ellenére, hogy a felvételeken is jól látszik, a kapu nem kizárólag istenek vagy óriások számára készült, hiszen emberi méretű része is van. Az alapvonal közepén ugyanis egy második, mélyebb bevágás látható, akárcsak az ipari csarnokok kapuján az apró személyzeti bejáró. Ez a kiskapu nyilvánvalóan emberek számára készült, mert két méter magas és egy méternyi szélességű. Mintegy fél méterrel beljebb is vágták a sziklába, mint a környezetét, de persze ez sem vezet sehová, hacsak nem tud valaki átgyalogolni a kövön.
A kapuról sokáig nem tudott a külvilág, noha a helyiek életében és legendáiban fontos szerepet játszik. A környékbeliek például rendszeresen álmodnak vele, állítja José Luis Delgado Mamani, aki először vitt turistákat az építményhez.

„Hosszú évek óta álmodtam valami hasonló dologról – nyilatkozta Mamani újságíróknak –, álmaimban azonban a kapuhoz vezető út vörös márvánnyal volt kirakva, két oldalán szobrok sorakoztak, és a középső kis kapu egy alagútba nyílt, melyből kékes színű fény derengett. Családunk más tagjai is álmodtak a kapuval, de mások is a környéken már évszázadok óta. A valóságban azonban sokáig nem találtuk meg a sziklák közt, de álmainkból tudtunk a létezéséről…”

Ma már tudjuk, hogy Mamani víziója nem minden alap nélküli. Paul Damon, egy lelkes újságíró kiderítette, hogy számos környékbeli hagyomány és legenda kötődik a kapuhoz. Az általános hit szerint a kapun keresztül jönnek majd el ismét az istenek a Földre. Azok az istenek, akik az ősidőkben egy Mu nevű helyről érkeztek az Andokba, és akik a későbbi spanyol hódítók, a konkvisztádorok elől a csillagok közé távoztak. A legendák szerint a kapu egykor a Hét Fénysugár Templomának része volt és egy aranykorong szolgált hozzá kulcsként. Ez az aranykorong nyitja meg a tömör sziklában azt az évezredeken és dimenziókon át vezető alagutat, melyen az istenek és kiválasztottaik közlekednek. Ilyen kiválasztott volt a Hét Fénysugár Templomának utolsó főpapja is, aki távozásakor átadta az aranykorongot valakinek a helyiek közül, ám hogy kinek, azt ma már senki sem tudja. Mi több, természetesen az eltelt évszázadok alatt maga a kulcs is elveszett, így amíg valaki vissza nem tér a kapun túlról, addig erről az oldalról senki sem tudja használni azt. Hogy mégis működik a helyszínen valamiféle természetfeletti erő, azt sokan érzik ma is.

Feljegyzések készültek az utóbbi évek turistáinak tapasztalatairól, s közülük többen számoltak be furcsa élményekről. Volt, aki elájult, és önkívületi állapotában a halálközeli élményen átesettekhez hasonlóan ragyogó fehér fényt vélt látni, mások furcsa hangokat hallottak, melyek mintha a sziklából szóltak volna. Egy amerikai látogató, bizonyos Heiler Jerry Wills azt mondja, a kapu előtt térdelve percekre elveszítette tér- és időérzékét, és úgy érezte, mintha eltűnne a Földről…

Ezeket az élményeket természetesen magyarázhatjuk a látogatás által kiváltott felfokozott érzelmi állapottal, esetleg az átlagosnál élénkebb fantáziával, de a rejtélyeknek ezzel még nincs vége. Két svájci régész érdeklődését is felkeltette a rom, ezért igyekeztek utánajárni eredetének. Valentin Nusbaumer és Ivan Bonetti először légi felvételek alapján elemezték a környéket, és rájöttek, hogy a kapu valóban egy nagyobb épületegyüttes része lehetett, amely valaha az egész hegycsúcsot és a körülötte fekvő fennsíkot is magába foglalta. Egy természeti katasztrófa (valószínűleg egy földrengés) azonban teljesen lerombolta a többi részt, és úgy átalakította a felszínt, hogy az pusztán egymásra dobált sziklák összességének tűnik.

Részletes és nagyszabású ásatásokra volna szükség a terület rekonstruálásához, ehhez azonban hiányzik az elegendő anyagi erőforrás, és a biztonság is. Az utóbbi évtizedekben Peruban egyáltalán nincsenek biztonságban a külföldi turisták, mert a kokainbárók és a különböző forradalmár- és terrorista csoportosulások a fővárostól távolabb előszeretettel vadásznak az idegenekre. Ezért aztán a régészek helyi ásatások híján könyvtárakban és levéltárakban kutatva igyekeznek a kapu nyomára bukkanni. Végül a Perutól északra fekvő Ecuador fővárosában, a quitói katolikus egyetemen jártak sikerrel, ahol egy XVI. századi spanyol hittérítő atya emlékirataiban megtalálták egy Hernando de Guzman nevű konkvisztádor történetét. A kalandor élete alkonyán beszélte el élményeit a papnak, aki szerint de Guzman elméje aligha lehetett már tiszta, mert egy ördögi városról mesélt, mely valahol a Titicaca-tótól keletre terült el, s melynek évszázados ura Nekht Semerkehtnek hívta magát.

De Guzman saját bevallása szerint személyesen járt a városban (melyet nem volt hajlandó megnevezni), igaz, csak annak pusztulása után. A helyi indiánok meséltek neki egy gonosz istenről, aki a sziklába faragott kapun át érkezett hozzájuk, miután Mu nevű országa elpusztult, és ugyanezen kapun keresztül távozott, mikor hírét vette a fehér bőrű, szakállas hódítóknak. A spanyol állítása szerint látta a kaput, amely nem vezetett sehová, hiszen a tömör sziklába faragták. Látta a gonosz isten szobrát is a Hét Fénysugár Templomában. Szerinte maga a Sátán volt az; óriási és rút alak, feje egyszerre emlékeztetett egy disznó és egy szamár koponyájára, és valami megfoghatatlan rosszindulat áradt belőle. (Az indiánoknak erről más volt a véleményük, ám ez nem érdekelte de Guzmant.) A spanyol közel egy évtizedet töltött a környéken nemesfémek után kutatva, de első látogatása után gondosan elkerülte az elhagyott várost. Az indiánok az ősi isten utódját látták benne, és ő ennek megfelelően uralkodott felettük, amíg egy földrengés el nem pusztította a környéket. Ekkor dőlt romba végleg a kapu temploma is, és de Guzman szerint azon az éjszakán a sziklák közt támadt repedések közül kék színű füst gomolygott elő, amely egy köpenyébe burkolózott szamárfejű férfit mintázott, amint az ég felé tárja karjait…

Napjaink kutatói ebben a látomásban ugyan nem hisznek, de megjegyzik, hogy Nekht Semerkeht neve az egyiptomi Széth istenségre utalhat, bár nem tisztázott, hogy ez esetben miért gondolták az indiánok, hogy istenük Mu földjéről érkezett. Sőt, az sem bizonyítható, hogy az Andokban ugyanezt az elsüllyedt földrészt értették Mu neve alatt, amelyre manapság gondolunk. Talán az indiánok és istenük így nevezték az ősi Egyiptomot, hiszen néhány mai kutató is az elpusztult Mu utódjának tartja a fáraók földjét, közvetlen kapcsolatot látva a két birodalom közt. Csakhogy az egyiptomi istenkirályok kora (kb. Krisztus előtt 4 ezer évvel) és a dél-amerikai indiánbirodalmak közt túl nagy az időkülönbség. Már amennyiben elfogadjuk a régészek hivatalos álláspontját, amely szerint a Titicaca-tó környékén a legkorábban Kr. e. két-háromszáz évvel alakulhatott ki fejlett kultúra. Persze akik dimenziókaput vélnek látni Puerta de Hayu Marcán, azok szerint a lény oda-vissza tetszés szerint mozoghatott az időben, és a XVI. századi Dél-Amerikából a kapun át visszatérhetett az ókori Egyiptomba is, tehát előbb élt Peruban, aztán a Nílus mentén. Ez persze színtiszta spekuláció, de mint néhányan rámutattak, a legendák leginkább ezt a feltételezést támasztják alá. Legalább annyi értelme van, mint kaput faragni a tömör sziklába.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!