Hallucinációkeltés hangokkal

A Chavín központban lezajlott ásatások azt igazolták, hogy a papság kitűnően használta fel saját céljaira az itt emelt templom egyedi akusztikai tulajdonságait, így elhitették az emberekkel, hogy a vallási vezetők az isteneket képviselik, sőt akár istenekké is válhatnak. Ez az erőteljes, elsősorban az érzelmekre és a pszichére ható manipulációjuk tette lehetővé, hogy ők legyenek e kultúra uralkodó osztályává.

A kaliforniai Stanford Egyetem kutatója, Jonathan Abel és munkatársai a Chavín-társadalom után 1995 óta nyomozó John Rick régész invitálására érkeztek 2008-ban Chavín de Huántarba. Az itteni ásatások helyszíne az inkák előtti hatalmas kultúra legjelentősebb történelmi emléke. A térség Kr. e. 3000 körül népesült be, ám az óriási templomokat csak jóval később, Kr. e. 1300 és Kr. e. 600 között emelték. Ebben az érában az uralkodó kaszt nélküli, egyenlőséget hirdető társadalmak helyét átvették az államok és a birodalmak, amelyek élén egy tehetős kisebbség akarta megkaparintani az erőforrásokat és leigázni a népet.

Az akusztika csodája

A fennmaradt temetők igen jól tükrözik, milyen változások mentek végbe annak idején a Chavín kultúrában. A kezdetben általános elfogadott egyenlőségi eszme háttérbe szorult, és a nép a templomokat irányító papságot kezdte el tisztelni. A templomok építési technikája és az alattuk húzódó különös alagútrendszer lenyűgözte Ricket, és igen eredeti elmélet megalkotására sarkallta. Úgy véli, a papság teljes mértékben képes volt kiaknázni a templom fantasztikus akusztikai lehetőségeit, és így bármire képes volt rávenni az egyszerű emberek tömegét. Ennek ismeretében már nincs mit csodálkozni azon, hogy a papok hatalma elképesztő méreteket öltött, földre szállt istenekként kezelték őket.
Ricknek természetesen komoly bizonyítékokkal kellett előállnia, hogy ne váljon nevetség tárgyává, ezért fogott bele a Chavín-visszhang vizsgálatába, amelyhez szüksége volt Abel és kollegái segítségére. Abban reménykednek, hogy az alagút hangtani tulajdonságait tanulmányozva sikerül kideríteniük, mi ment végbe itt a régmúltban. Az általuk is alkalmazott módszert már a világ több pontján is tesztelték, és már Chavín de Huántarban is próbálkoztak hasonlóval. A régészek az 1970-es évtizedben rábukkantak egy meredeken lejtő csatornára, amely első ránézésre vízvezetéknek látszott. Miután közelebbről is szemügyre vették, rájöttek, hogy egy aprólékosan kidolgozott, teraszok szegélyezte, kővel fedett lépcsősor vezet hozzá.
A lépcső köveit olyan lazán helyezték el az építők, hogy az állandó vízáramlás gyorsan elmosta volna őket. Vajon mi volt ennek a csatornának a funkciója? A kutatók leöntöttek rajta pár vödörnyi vizet, és így sikerült meglelniük a rejtély nyitját. A rövid és igen sebes vízáramlás erőteljes és különös hanghatásokkal járt, amelyeket a csatorna alatt elhelyezkedő kamrákban lehetett a legkitűnőbben hallani.

A félelem alagútjai

Rick 2001-ben húsz igencsak hasonló hallókürtőt talált, amelyeket a szárnyas csiga (strombus) héjából építettek. A járatokban olyan Pazar díszítések voltak láthatóak, amik egyértelműen rituális célokra utaltak. A kamrák nagysága és a kamrákban keletkező hangokról készített felvételek alapján kijelenthető, hogy a kamrákban végzett szertartások egyáltalán nem voltak hétköznapiak: a templom együttes alatti folyosókat úgy építették ki, hogy a járatokból előtörő hangokat valósággal természetfeletti élménnyé alakítsák.
Az ember többnyire meglehetősen kicsi időbeli különbséggel képes meghatározni, honnan érkezik a hang. Visszhangos helyen, például egy lépcsőházban, a visszhangok kb. 15 ezredmásodperc alatt hatolnak el a fülünkig, ennyi időre van szüksége az agynak a hang érzékelésére. A Chavín kultúra által létrehozott folyosókon viszont ez a folyamat alig 10 ezredmásodpercre rövidül, tehát az agyunk sem a hangforrás irányát, sem a távolságát nem tudja megsaccolni. A hang energiája teljesen körülveszi, szinte elnyeli itt az embert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a kamrák rezonancia-frekvenciája azonos az emberi hang és a strombus hallójáratok frekvenciájával, továbbá mindkettőt felerősíti. A kamrákhoz vezető sötét, útvesztőszerű alagutak és az ide belépők által rituális célzattal fogyasztott hallucinogén szerek együtt hátborzongató hatást gyakorolhattak az alanyok pszichéjére. Rick ebből azt a következtetést vonta le, hogy a templomot és földalatti járatait valószínűleg arra használták, hogy megfélemlítsék és elbódítsák a népet.

Rick szerint igen nehéz meghatározni, mekkora szerepet játszik az akusztika ebben a különleges folyamatban. A hanggal remekül lehet befolyásolni az emberi viselkedést − gondoljunk csak arra, miképp reagálunk ha valaki üvöltözik velünk, vagy ha kellemes, andalító zenét hallgatunk. A régész úgy véli, a Chavín papok minimum egy évezreden át tökéletesítették módszerüket, és a hangokkal való játszadozás közben lassanként ők váltak az ókor legzseniálisabb hangmestereivé, nyugodtan tekinthetők afféle ősi hangmérnököknek.
Az elméletet azonban nem olyan könnyű bizonyítani, mivel az akusztika az eltelt igen hosszú idő során változott, és az, amit ma hallhatunk a rejtélyes alagutakban vagy a templomban, talán nem is hasonlít arra a hanghatásra, amivel az évezredekkel korábban élt embereknek kellett szembesülniük.
Mivel a templom falai régebben be voltak vakolva, a kutatók először is falat akarnak építeni, méghozzá ugyanolyan anyagokból, amilyenekre a kamrákban akadtak, és meg akarják vizsgálni a fal akusztikai tulajdonságait. Ez után a falat bevakolják, és még egyszer elvégzik ugyanazokat a méréseket. Ekkor már meg tudják állapítani, mekkora változást jelent a vakolás az akusztika szempontjából. A csapat tagjai azt remélik, a vizsgálatok igazolják majd a feltevésüket, miszerint a rendszert egyértelműen az irányérzék megzavarására alkották meg.
Rick biztos benne, hogy hamarosan minden idők egyik legfontosabb régészeti felfedezésével fognak előállni.