Aranyra épült város

Jól ismerjük Hernán Cortést és általában a gyarmatosító spanyolokat, akik előszeretettel játszották a jöttünk-láttunk-elfoglaltuk című honfoglalós játékot. Így járt az ősi azték főváros is, Tenochtitlán. Csakhogy az aztékoknak idővel annyira elegük lett belőlük és gyáva uralkodójukból, aki ölbe tett kézzel várt, hogy kiutasították a spanyolokat a városból. Persze ők leginkább csendben szerettek volna elosonni, már csak azért is, hogy Cortés parancsára, kicsempészhessék az azték aranyakat és kincseket, amikkel teletömték a páncéljaikat. Főleg a Narváez seregéből származó tapasztalatlan katonák terhelték meg magukat annyi rablott arannyal, hogy majd összecsuklottak alatta.

Na igen ám, de így azért sokkalta nehezebbé vált számukra a közlekedés, különösen a város elhagyása. Ugyanis Tenochtitlán egy tó közepi szigetre épült. Tehát, 1520. július 1-je van, a kitörés napja. Viharos, esős éjszaka. A spanyolok gyorsaságukban és észrevétlenségükben bíztak. Csakhogy a hordozható híd az első csatornánál beleragadt a sárba, ezért az aztékok felfedezték a kitörést. Minden létező házból, az utcáról előtörtek az aztékok, és kenukra pattant spanyolokra és indián szövetségeseikre támadtak. Az utcákon megkezdődött a hentelés, és a kenukon menekülőket pedig szépen belelökték a tóba.

Cortés zokogott, amikor elérte a szárazföldet és meglátta mi maradt seregéből. Innen ered a „szomorú éjszaka” (La noche triste) elnevezés, ami még ma is ismerősen cseng spanyolok fülének.

Szóval a rengeteg arany és kincs éppenséggel a tó fenekére süllyedtek. Tenochtitlán a mai Mexikóváros helyén állt. A város pedig ráépült a kiszáradt tómederre és az eltemetett azték aranyra.