Kedves Piroska!!
A barátom akiről már az előzőekben is irtam,felment Pestre mert a barátja keresett neki munkát, és azt mondta összeszedi magát keres egy kis pénzt, meg vesz egy kis kocsit amivel szaladgálhat.Mióta felment már többször is hívott telefonon de én nem reagáltam rá semmit,fel se vettem meg vissza se hívtam, és ezért most büntudatom van,mert máskor mindig visszahívtam.Azt mondták tartsak be neki igy legalább nem tud rólam semmit és bizonytalanná teszem.Talán elgondolkodik a dolgokon és ha hazajön jobb belátásra tér majd.Nem tudom mit kellene tennem,tovább is tartsam bizonytalanságba vagy felhívjam??
Várom mielőbbi válaszát!!!
Rita

Kedves Piroska!!
Azért írok most Önnek mert egy tanácsot
szeretnék kérni. Már kb 14 év óta kinlódunk a barátommal és eddig még nem jutottam vele semmire.Ugyanis őt a testvére tartja, csak néha megyen el alkalmi munkára, de ha kerül egy kis pénze azt elkölti italra és cigire, még a konyhára sem ad a sógornőjének hanem inkább minden fillért megiszik.Van egy rozoga kis háza ami már igencsak javitásra szorul,de ő nem csinál rajta semmit mert fontosabb az ital,és igy csak kinlódunk de soha nem jutunk sehova.Ő már mondta nekem költözzek hozzá mert akkor minden másképp lenne,de szerintem akkor is igy folytatódna az egész, mert őt már 42 évesen megváltoztatni nem lehet.De én valamiért mégis ragaszkodom hozzá, pedig az ismerőseim megmondták azért nem tesz semmit mert az enyémre vár, a kis megtakaritott pénzemre és a vagyonomra.Tartozik is pénzemmel de esze ágában sincs megadni, nehogy akkor kevesebb jusson italra.Ha felhív telefonon is annyira gyenge vagyok hogy nem tudok neki nemet mondani.Ha összeveszek is vele idővel mindig megadom magam és kibékülők vele,és utána folytatodik minden tovább. A barátnőm mondta hogy az évek során már nagyon kihasznált és tartsak be neki legalább egy darabig,de most is rám jött a síró görcs annyira borzasztó hogy nem tudok róla semmit.Legyen szives már valami tanácsot adni,miért van ez igy és mit lehetne ellene tenni, hogy ne ragaszkodjak ennyire hozzá!!!Várom válaszát és miden jót!!!

Kedves Piroska!

Az elmúlt időszakban már eljutottam odáig valahogy, hogy nem maradt olyan lényegesebb területe az életemnek, ami bizonyos szinten ne lenne kilátástalan számomra... A családomban már hozzászoktam az elmúlt két évtized alatt, hogy szüleimmel, főleg anyukámmal nehéz kijönni, bár ő mindig azt hiszi, hogy kapcsolatunk rendben van, még akkor is, ha én sosem játszom meg magam, kimutatom a valódi érzéseimet, és megmondom a véleményem. Részemről semmi nincs rendben. Ha csak egy napra is hazamegygek, valahogy minden rajtam csattan, és még 20 évesen is beleszól mindenbe, ami az életemben folyik (ugyanezt csinálja a testvéreimmel is). Ezért már eljutottam odáig, hogy bár rendszeresen hazajárok (mert ő elvárja ezt tőlünk), már egyszerűen nem szeretek hazamenni.

Az iskolában van egy-két határozott személyiség, akik annak ellenére, hogy ez már nem középiskola, tiszta óvodások, és nem szállnak le rólam. (Főleg egy fiú meg a brancsa, meg egy másik lány is.) Nonstop szívatnak, nem hagynak békén, pedig már többször szóltam nekik, hogy álljanak le. (Nem vagyok az a könnyen terrorizálható egyéniség, elég határozott személyiségem van, foggalmam sincs, miért választottak ki engem célpontnak.) Már a tanár is szólt nekik, hogy hagyják abba, de ők csak folytatják, sőt, rászálltak egy-két barátnőmre is újabban, akik még annyira sem tudják megvédeni magukat, mint én. Nem tudom, hogy kezelhetném ezt a helyzetet...

A harmadik fő területe pedig a jelenelgi életemnek az albérlet, ahol lakok. 3 fiú (az egyik a bátyám), plusz egy lány, akivel egy szobában is lakunk. Ezzel a lánnyal már kész történelmünk van... És ő az, aki a legtöbb stresszt okozza számomra, aki nem hagyja, hogy akár cska otthon képes legyek megpihenni, és akivel tényleg a legkilátástalanabbnak érzem a helyzetet. Középiskolai barátnőm volt, de már akkor is voltak problémák köztünk. Elég depresszív és énközpontú alkat, nem érti meg a körülötte élőket (ez eredetileg egy külsős szem véleménye, de szerintem jól megfogalmazza a lényeget), de a legrosszabb rész, hogy iszonyatosan hullámzó hangulatú személy, aki minden kisebb és nagyobb, létező vagy létező problémáját másokon vezeti le - legfőképp rajtam. (Ezt ő maga is többször elismerte, és utólag mindig azzal indokolta, hogy azért csinálja ezt, mert én vagyok a legjobb barátnője, és a többiek nem érdeklik annyira, hogy nekik is kifejezze az érzelmeit. Hát fantasztikus...) Többször tartottunk több hónapos szüneteket, amik számomra iszonyatos kínokat jelentett, mert a lelki terror minden eszközét bevetette ezekben az időszakokban, ő viszont tényleg csak szünetekként fogta fel ezeket, és utána mindig onnan akarta folytatni, ahol "abbahagytuk". De ez nekem nem megy... Én mindig nagyon figyelek, hogy ne bántsam meg, még amikor épp nem is szól hozzám, mert tudom, hogy nekem mennyire fáj minden egyes felém irányuló szava és tette, épp ezért ő csak annyit érzékel az egészből, hogy minden rendben van köztünk, csak kis szüneteket tartunk... De számomra rettentően fáj ez az egész, tényleg, mintha szó szerint kést forgatnának meg a szívemben. Ezt már neki is mondtam, hogy ne csinálja ezt, mert engem teljesen összetör. Nem egyszer sírtam órákig egy-egy levele vagy beszélgetésünk után... Néha van egy kis javulás, miután megbeszéljük a dolgokat", de ezek csak pár napig, esetleg hétig tartanak, aztán minden kezdődik előlről. Ha bármi baja van, nem szól hozzám, iszonyatosan bunkó, én meg már nem bírom lelkileg... (Egy csomószor utólag kiderül, hogy nem is velem volt a baja, csak rajtam vezette le, mert máson nem tudja... Pedig már többször kértem, hogy ezt ne tegye...) Ezek után a szünetek után végül azért mentem amúgy megint bele anno még a középsuliban, hogy újra barátok legyünk, mert ő tipikusan az a csaj, aki még mindig jobb barátnak, mint ellenségnek... (Köztes állapot sajnos vele nincsen...) A legnagyobb gond ugyebár, hogy most ráadásul lakótársak vagyunk, így nem tudok hová menekülni a helyzet elől, megoldani meg nem vagyok/vagyunk képesek. Ő most is azt hiszi, hogy minden rendben van, pedig mondom neki, hogy nincs, de nem hall meg... És amikor nem a suliban csesztetnek, akkor otthon kell elviselnem a lelki terrort... Meg a rosszindulatú beszólásait, amin utána ő nevet, mert azt hiszi, vicces... Elköltözni nem tudok, mert a szüleimé a lakás, azért vették, hogy ne kelljen nekem meg a tesómnak kollégiumot vagy albérletet fizetni, munkát meg nem tudok a suli mellett vállalni, főleg nem olyan fizetéssel, hogy teljen belőle a szállás... Őt pedig nem küldhetem el, mert nincsenek a családjával túl jó anyagi helyzetben, ezért is lakik velünk, mert így kevesebbet kell fizetnie... Ráadásul ha el is költözne, már egy jó ideje együtt jár egy másik lakótárssal, szóval akkor is gyakran megfordulna nálunk... Mit lehet tenni ebben a helyzetben...? Én már nem bírom, és még min. 2 év, hogy elköltözhessek onnan, addig pedig teljesen ki fogok készülni lelkileg...

Nagyon-nagyon sokra értékelném, ha tudna segíteni bármelyik kérdésben, főleg ebben a legutolsóban, egyszerűen már kilátástalan az életem, és közel vagyok az összeroppanáshoz...

(Egy új hobbi, vagy iskolán kívüli elfoglaltság nem segít, ha azt ajánlaná, mert nincs rá idő a suli mellett, jövőre ráadásul már rengeteg szakmai gyakorlatunk is van. Más területe viszont az életemnek ezen a hármon kívül - család, iskola, otthon - nincsen...)

Előre is nagyon köszönöm a válaszát és segítségét!
Tisztelettel: Johi

Kedves Piroska!

Az én problémám mindössze annyi, hogy a bátyám sehogy sem képes elfogadni a barátomat. A barátom 24 éves lesz én pedig 18 leszek, a bátyám pedig 22 lesz. Az egész családom elfogadta, sőt nagyon szeretik is a páromat, a testvéremet kivéve. Nemhogy beszélni,de még köszönni sem hajlandó neki,ha átjön hozzám,akkor inkább elmegy itthonról és addig haza sem jön,amíg nálunk van. Mindig csak azt mondja,hogyha majd ezt meg azt látja,akkor megnyugszik,de mindig csak újabb kifogások jönnek. Tesómról tudni kell, hogy nagyon érdek ember, 2 olyan barátja van, akin nincs semmiféle haszna. Én nem ilyen vagyok, magamat inkább érzelmes embernek tartom, mint karrieristának. A párom nagyon szeret, ezt ki is mutatja, mondhatni a "tenyerén hordoz", természetesen ez sem hatja meg a testvéremet. Mindig azt mondja,hogy csak ő látja, hogy rossz nekem. Pedig egyedül ő az aki megkeseríti az életemet, mindenki más örül annak,hogyha boldog vagyok, rajta kívül. A bátyám abban méri az embereket,hogy kinek van és kinek nincs diplomája, akinek nincs az már szinte nem is ember, azt meg nem érti meg,hogy vannak olyan családok,akik nem tehetik meg, hogy tovább tanulni küldjék a gyerekeiket, mellesleg a párom már nem tudná tovább képezni magát, mert a szákmájában nem lehet csak mesterszintre menni,de ahhoz még kell dolgoznia 4 évet,hogy azt megcsinálhassa. Azt szeretném kérdezni,hogy Ön szerint mit lehetne a bátyámmal csinálni? Vagy, hogy kellene vele viselkedni,hogy végre észhez térjen? Ma már mondtam neki,hogy szégyellem,hogy testvérnek kell neveznem, hiszen az ilyen ember nem mondhatja el magáról,hogy testvér. A testvérnek örülni-e kellene,ha a testvére boldog. Ő pedig csak "belém rúg", megaláz. Kérem segítsen rajtam valahogy,mert már tényleg nem sokáig bírom ezt így tovább.

Köszönöm.
egylany.

Kedves Doktornő!

27 éves nő vagyok, párkapcsolatban élek, ami problémákkal teli, ezért is írok.
Fél éve ismerem páromat, aki 35 éves. Nagyon zárkózott ember, érte szerelmi csalódás, de annak már 10 éve. Azóta nem tud kapcsolatot megtartani. Úgy gondoltam végre mellettem sikerülhet, küzdök, de egyszerűen képtelen megnyílni. Nem beszél magáról, sőt ha problémánk van, azt is képtelenek vagyunk megbeszélni, mert teljesen elzárkózik, majd a kellemetlen helyzetből menekülve inkább feladná az egészet.Rendkívül bizalmatlan ember, egyszerűen nem tudom, hogy lehetne kezelni a helyzetet, meg fog e valaha nyílni. Fogalmam nincs mivel érhetném el, hogy bízzon és beszéljen velem. Képtelen kimutatni az érzéseit, sokszor már feladom a törődés hiánya miatt, akkor viszont azt mutatja, hogy fontos vagyok neki és szüksége van rám. Olyan, mintha tudat alatt el akarna taszítani maga mellől mindenkit, de közben segítséget kér. Mit lehet tenni? Sokszor úgy érzem, nem bírok tovább küzdeni és csak az időt pazarlom. Ráadásul ez még csak a kapcsolat eleje. Egyszer írt az interneten érzelmeiről nekem, hogy ő nem tud feltétel nélkül szeretni a csalódások miatt. Érzelmi csődnek érzi magát,aki a munkába menekül, ami az egyetlen dolog, amiben jó. Marad mindenki a határvonalon túl, így nem érheti csalódás. De érzi, hogy ez a taposómalom felőrli.
Nagyon szeretem őt és fontos nekem, de lassan elfogy az energiám a küzdelemben.

Egy utolsó lehetőségnek gondoltam, hogy segítséget kérek.

Előre is köszönöm!

Kedves Piroska!
Elég komoly dolgok előtt állok, röviden vázolnám eddigi életem. 2 kisgyermek édesanyja vagyok. 2009 novemberben ért véget a kapcsolatom a gyermekek apjával. A nagyobbik gyermek vér szerint nem az övé, ennek tudatában mégis vállalta az apaságot. A kicsi közös gyermek. Mostanában kerül sor a gyermekelhelyezési perre, melyben az apuka ügyvédje előállt azzal, hogy a nagyobbik gyermek vonatkozásában készüljön apasági vizsgálat. Gyermekpszichológusunk azt javasolta, hogy a gyermekkel közöljem a hírt, hogy akit ő apjának tekint vér szerint nem az apukája. Ez már tavaly megtörtént, a gyermek egyébként 5 éves. A tudatában ez a dolog benne van, ennek ellenére ragaszkodik az apjához, várja, és jól érzi magát vele. Az apa viszont ellenem, és új párom ellen hangolja mindkét gyermeket. A bíró megkérdezte tőlem, hogy én szeretném e ezt a dolgot tisztába tenni, és elinduljon e az apaság vélelmét megállapító eljárás. Szeretném a dolgot tisztába tenni, de félek, hogy a gyermekem ezt súlyos traumaként fogja megélni, hogy egyik napról a másikra nem lesz apja, és csak a kistestvére mehet majd el. Az apa ellen egyébként kiskorú veszélyeztetése miatt eljárás folyik a gyámhivatalnál, és a láthatás korlátozását kértük, ugyanis nem is foglalkozik velük, nem látja el őket megfelelően, és csak bosszúból viszi el őket, mert engem nem kapott vissza. A kicsi nem húz annyira az apjához, a nagyobbik is csak azért, mert ott mindent lehet, míg itthon kicsit szigorúbbak a szabályok. Kérem mielőbb adjon tanácsot, mert nyakunkon a per, és nem szeretnék helytelenül dönteni. Köszönettel: egy aggódó anyuka

Jó napot kívánok!


Szeretnék segítséget,tanácsot kérni öntől.
Egy 16 éves lány vagyok.Körülbelül 3-4 hete halálfélelemmel küszködök.Sokszor jut az eszembe egy nap, de el is szoktam felejteni néha azonban erősebben gondolok rá.Van mikor szinte az egész nap a fejemben van.Félek a haláltól és attól, hogy fiatalon meghalok.Alvászavarom nincs, de reggel amikor felkellek már rögtön ez van a fejemben.Pedig rosszat nem álmodok.
Az elmúlt hónapban volt egy egészségügyi vizsgálatom . 4 hete mellkasi fájdalmaim voltak, de ezen a héten kiderült a kardiológián, hogy nincs semmi bajom.Mindkét esetnél sok negatív dolog megfordult sajnos a fejemben.Arra is gondolok, hogy akár ez is lehet e félelem okozója.De az én halálfélelmem előtt az édesapám elvesztése volt a fejemben.Igaz az csak ritkábban amire most is szoktam gondolni.,
Nem tudom, hogy miért gondolok arra, hogy elveszítem édesapámat, de mégis ezt éreztem.Ezek után mint mondtam a saját életem elvesztésének gondolata szállta meg az agyamat.
Sok minden megfordult már a fejemben.A félelem a haláltól, a fiatal kori halál vagy amikor a mellkasom fájt akkor például a szívinfarktus és különböző más betegségek.
Próbálom ezeket a rossz negatív gondolatokat kitörölni a fejemből, de eddig nem igazán ment.Olyanokat próbálok magamban magamnak mondani, hogy Sokáig élek egészségesen, nem lesz semmi bajom boldog vagyok stb.De mégsem érzem az áttörést.
Nyugtatom magam, hogy a halál után valószínűleg nem érzek semmit úgy mint születésem előtt és, hogy a mának a jelenek éljek, de mégse tudom kitörölni ezt a gondolatot, gondolatokat a fejemből.
Pontosan nem tudom, hogy ez most depresszió mert sokat gondolok rá egy nap de ki is tud menni a fejemből és napközbe is szoktam jól érezni magamat, illetve nincsen alvászavarom vagy más egyéb ilyen tünetem.
Lehet, hogy pánikroham?
Szeretnék ebből az egészből kilábalni és boldog életet élni.Mert ezekkel a negatív gondolatokkal csak ártok magamnak.
Jól átgondolva az egészet szerintem elmondtam mindent ami lényeges ebben az egész dologban.
Még egyszer köszönöm a segítséget.

Kedves Piroska!
Van egy két problémám, de nem tudom hogy tudnám lezárni magamban. Alapjáraton tudni kell hogy vastagbél-gyulladásos beteg vagyok és sokszor akkor jelentkeznek nálam tünetek amikor lelkileg nem vagyok rendben. Fél éve nincs tünetem, lekopogom. Viszont ez a fél év azt a célt szolgálta eddig hogy a sok rosszat feldolgozzam, ami nagyon nehéz.
Volt egy munkahelyem szerettem is, de ugye a stressz előhozta a betegségemet ami ráment az ízületeimre, és odáig fajult a dolog hogy 2011 augusztus végén kórházba kerültem. Elkezdtem lábadozni, szteroidokkal rendbe hoztak, de már nem volt munkám hova visszamenni... Ezután azért is pozitívan álltam a dolgokhoz, igyekeztem boldog lenni, terveim voltak a párommal, kirándulni akartam stb...
Erre a párom szakított velem, minden előjel nélkül, ami akkor nagyon kiborított, de két nap gondolkodás, és vele való beszélgetés után sikerült tovább lépnem ami engem is meglepett... az állt előttem hogy nem akarok egy barátot elveszteni... Ezután egy hónappal a zenekarom is kitette a szűrömet, ami szintén hideg zuhanyként ért mert ennek sem volt előszele. Őket közel éreztem magamhoz, családomként tekintettem rájuk, és rajtuk nehezen tettem túl magam. Úgy volt hogy a barátság megmarad, jönnek a szülinapomra is, találkozunk is, de nem így lett és nem is keresnek. Sajnos képet is láttam a mostani zenekari állásról ahol egy szőke hajú lány lépett a helyembe. Mindig szíven üt, de nem tudok rájuk haragudni... de tovább lépni sem valamiért. Szeretnék új zenekart, fontos céljaim vannak, persze előbb munkát kell találnom. De a céljaim éltetnek, viszont a régi együttesemre még mindig rossz gondolni... egyszerűen hiába mesélem be magamnak hogy túl vagyok rajta, és tényleg nem haragszom senkire, valahogy nem tudok tovább lépni. Nem is tudom mit tehetnék. Emellett minden egyes éjszaka álmodok, és mindig hihetetlen furcsaságokat. Persze előfordul hogy az együttessel.
Lehet furán hangzik, de 2 évet voltam velük, jóban rosszban, és szerettem őket, és családomként gondoltam rájuk, egyszer csak kilépnek az életemből, és felém se néznek, és bár szívemből nem tudok rájuk haragudni, azt se tudom hogyan léphetnék tovább.......
Nem tudom van-e valamilyen ötlete, de félek ismét az egészségem issza meg a levét ha ennyire lelkileg érint ez az ügy...
Azt érdemes tudni még, hogy sajnos mióta nincs munkám itthon vagyok egy vidéki nagyvárosban. Hiányoznak a barátok, de akit épp megismertem nagyon nagyon messze lakik tőlem, a többiek meg Bp-en. Ergo a barátok hiányoznak körülöttem, a kapcsolatok. És szeretnék Bpre költözni két barátnőmmel laknék, ami szerintem nagyon jó lenne mert lennének mellettem barátok.
Köszönöm a válaszát!
Üdvözlettel: Diána

Kedves Piroska! Én 26 éves lány vagyok.Korán volt egy 5 éves kapcsolatom,első szerelem.De vége lett.Rengeteg keserves szenvedés,rossz gondolatok után végre túltettem magam rajt.Sokat tanultam belőle,nagyon nehezen bízok azóta is,nem hagyom magam kihasználni, ami igaz még talán azt sem hiszem el...

3 év múlva interneten megismertem egy annyi idős srácot,mint én. Nem nagyon tetszett,de annyira erősködött,jó talizzunk.Mikor találkoztunk,élőbe nagyon tetszett nekem is.
Mintha ezer éve ismertük volna egymást. Mikor megcsókolt megdobbant a szívem,azthittem ilyet sohasem fogok már érezni. 2 évig együtt voltunk.
Engem hivogattak telefonon este,éjjel..hiába mondtam neki nemtudom ki lehet az.Naponta ment ez már a 2 év után a vége felé, és tudtam már nem bízik bennem,féltékeny volt,sokat veszekedtünk,pedig volt,hogy ő vette fel és nem szóltak bele.Keveset találkoztunk,elhanyagoltuk egymást,és vége lett.3 hónapig tepertem utána, vissza akartam kapni őt!! Egyik nap jött egy sms-em, egy 36 éves férfi volt, hogy szeretne megismerni.Nem akartam új kapcsolatot, féltem.. de rossz is volt egyedül.
Gondoltam jó egy tali belefér,de Ő sem tetszett először.Taliztunk és élőben ő is megtetszett nekem,ugyanugy mint akivel 2 évig voltam.
Milyen ironikus!Megcsókolt, de nála nem éreztem semmit.Izgatott a dolog, hogy tapasztaltabb, idősebb férfi.Nem komolytalan, miért ne próbáljam meg?
Őszintén elmondtunk egymásnak mindent. Kiderült ő nős, és van 2 gyereke.Na erre nem számítottam. Mondtam én nem 2. akarok lenni, nekem ez így nem fog menni.Mutatott olyan dolgokat amiből kiderült, válófélbe vannak,nincs együtt a "feleségével", csak a gyerekek miatt laknak együtt.Annyira jó volt vele a

szex,hogy sodródtam, egyre többet taliztunk,rendes volt,figyelt rám,nem volt gyerekes, megértő volt, szokásos dolgok, ami ilyenkor az elején van.

Nem voltam jó passzban sem, tudta sebezhető vagyok, és mire van szükségem..Az elején mindig jött,sokszor taliztunk,minden jó volt, igaz titokba ment, mert én egy idősebb még házas férfit, itthon nem mertem bemutatni.Ő erősködött,mondta ne szégyeljem,de mondtam nem akarom bemutatni.Nem voltam belé szerelmes, nem

azokat éreztem ,nem voltam izgatott mikor jön, mikor talizunk,majd jön akkor jön, Nagyon szenvedélyes,erotikus kapcsolat lett közöttünk, szexuálisan nagyon vonzódom hozzá mai napig.

Mindent megtudunk beszélni,lelki-testi támaszai vagyunk egymásnak. 5 hónap után azt vettem észre, hogy várom mikor ír, mikor hív,mikor jön hozzám, mikor lehetünk együtt, vágyom rá.
Minél többet akartam vele lenni, naponta is akár.De ő dolgozik messzebb is van, ezt nem tudtuk megoldani,ezért vannak a veszekedések és már ritkábban találkozunk. 1 héten 1-szer vagy 2 hétbe 1-szer. Ő azt mondja pénz miatt nem tud jönni,megértem hitele van,de nem keres annyira rosszul.. telefonon beszélünk mindig. Sokszor gondolok rá,de nemtudom mit érzek iránta!? Csak megszokás vagy ragaszkodás? Vagy szexuális vágy? Vagy csak nem akarok egyedül lenni, és szeretetre van szükségem?Maga az érzés hiányzik és neem ő? Közben 3 hete felbukkant exem akivel 2 évig voltam.

Felkavart,beszélgetünk, de még nem találkoztunk. És tudom éreznék iránta megint,látni akarom,ő is engem,de ő is a pénz miatt nem tudna jönni.Lenne mit megbeszélnünk. Annyi hasonlóság van, hogy már megrémíszt a helyzet.Nem tudja hogy 1 éve van nekem a 36 éves férfi, nem mertem elmondani neki, és nemtudnak egymásról. Másiknak sem merem elmondani hogy exemmel beszélek. Nemtudom mit tegyek,ha rosszul döntök, mindenképp valaki sérülni fog, és nem szeretek hazudni!

Akivel most vagyok a 36 éves, ma azt mondta lehet külföldön kap munkát, és akkor vége lesz!Menjek vele, de nekem ez nem olyan egyszerű, nem tudok vele kimenni.De félek elvesztíteni is, nem akarom hogy vége legyen! De exemnél meg tudom érzelmileg más lenne, csak ő most fél bízni bennem, és idő kell neki. Nem akar még családot sem. Mindkettő felkavar, nemtudom melyiket akarom, mit érzek! Köszönöm ha végolvasta a történetemet, és valszolna ön szerint mi ez nálam,mit érzek!?Mi lenne a jobb!??Várom válaszát!

Kedves Piroska!
Nem tudom, hogy pontosan hol kezdjem a történetemet, de megpróbál a problémám lényegét megírni!
30 éves teljesen normális családból származó és családban élő férfi vagyok. Gyanítom, hogy valamiféle pánikbetegségem van, amit az alkohol hoz felszínre. Teljesen átlagos alkoholfogyasztó vagyok. Kb. 3-4 havonta 1-1 komolyabb szórakozás barátokkal, ismerősökkel. A köztes időben semmilyen szinten nem fogyasztok alkoholt.
A problémám röviden az, hogy másnaposan ami (2 napot jelent) nem szervi rosszullét kerülget, hanem a megőrüléstől való félelem. 
Pontosan emlékszem , hogy az egész kb. 10 évvel ezelőtt kezdődött, amikor másnaposan felszálltam egy zsúfolt buszra szerpentines úton és tudtam, hogy innen 1 órán keresztül, biztosan nem tudok leszállni. Összességében az a nagy tömeg és a gondolat, hogy nem tudok leszállni rendkívül kétségbeejtő és kellemetlen volt. Tüneteim ettől a naptól vannak.
Soha semmilyen drogot nem használtam, teljesen normális életem és hétköznapjaim vannak mégis baráti társaságban ugyanolyan mennyiségű alkohol elfogyasztás után a barátaim „viszonylag jól vannak” míg én teljese magam alatt vagyok!
Tudom a válasz az, hogy nem kell alkoholt inni. Ezt gyakorlatilag tartom is, de tudni szeretném mi lehet ez.
Másnaposan a gondolataim egyik pillanatról a másikra teljesen megváltoznak. Az egész olyan, mint ha az agyamban az idegsejtek teljesen össze-vissza működnének. A legnagyobb félelmem ilyenkor az, hogy mi lesz, ha ilyen maradok és megőrülök.
Kérdésem, hogy megtörténhet-e ez, illetve, hogy ez a szokatlan (másoktól még nem hallott) érzések mitől lehetnek? Ismer-e ilyen betegséget? Ha szükségesnek tartja a tünetek konkrétabb leírását, akkor azt szíves megteszem.
Köszönöm a segítségét!
Üdvözlettel:
D. Martin