REJTÉLY-MISZTIKA

Atlantiszi ősemberek

Szerző:
Szabó Anna
Vannak kutatók, akik szerint a fenti mondat után egyáltalán nem kell kérdőjelet tenni, ez inkább állítás, mintsem kérdés. Persze, kérdőjelek – ha nem is a mondatok végén, hanem a valóságos tudományos kutatásokban – szép számmal akadnak még…

 

A tudomány szerint a Földön az utóbbi kétszázezer évben a neandervölgyi ember terjedt el és élt szerte több kontinensen (egy németországi régészeti-antropológiai lelőhelyről, a Neander-folyó völgyéről nevezik őket így). Ezek voltak azok, akiket az átlagember egyszerűen és közvetlenül „ősembereknek” nevez, és nem is téved.


Kik voltak ők?


Egykori őseink vándoroltak fel és alá, a hidegebb telek elől lehúzódtak délre, nyaranta a zsákmány-állatok járását követve felmentek északra is, de általában igyekeztek a kellemesebb éghajlatú területeken élni. Később ismerték már a tüzet, egyszerű indulatszavakkal, gesztusokkal, testbeszéddel, és egyesek szerint a távolból telepatikus úton-módon érintkeztek egymással. Olykor összeálltak, hogy elejtsenek egy-egy nagyobb vadat. Vándorlásaik közben néha barlangokban, vagy később ágakból épített kezdetleges kunyhókban húzták meg magukat. Még később a tüzet is megismerték. Emberevők voltak, az öregeket, betegeket vándorlásaik közben elhagyták, vagy végeztek velük, hogy ne lassítsák a horda tempóját.
Ők voltak a „kőbaltás emberek”, a fémek használatát még nem ismerték, állatbőrökbe öltöztek, és átlagos életkoruk jó esetben elérte a 20-22 évet. Minden öt gyerekből négy meghalt még mielőtt elérte volna az egy éves kort.

Nos, ilyen volt a világ Európában is sok tízezer éven át, és nem történt semmi. A hordák nem álltak össze nagyobb csoportokká, hiszen a gyűjtögető-vadászó életmód egy bizonyos, kisebb létszámot – 20-50 fő – követelt meg. Nem ismerték a földművelést, nem építettek településeket, nem hajóztak.

Fotó: archaeologyinfo.com



És akkor egyszer csak, váratlanul… másféle emberek bukkantak fel!
Azok tényleg nagyon különböztek a neandervölgyiektől. Bár nekik is két lábuk, két kezük volt, de kevésbé voltak szőrösek, jobb ruhát hordtak, finomabb bőröket jobban készítettek ki, fegyvereik is erősebbek, pontosabbak voltak. Jobban beszéltek már egymással, szavakkal mindent ki tudtak fejezni. Szervezettebbek, fegyelmezettebbek voltak, összetartottak. Nagyobb közösségekben jártak, nem ölték meg társaikat, ha azok megsebesültek vagy betegek, öregek lettek. A gyerekeik is sokkal életrevalóbbak voltak… Bár ezt akkor senki sem tudta, vagy negyvenezer évvel később az európai tudósok cro-magnoni embernek nevezték el ezt az új típust – ismét csak első lelőhelyük után.

Lelőhely és lelet
Az 1820-as években indult expedíciók nem tértek vissza üres kézzel. Azok a kutatók sem, akik Franciaország délnyugati területén, a Cro-Magnon völgynek nevezett szép vidéken végeztek ásatásokat. Találtak egy 45 éves férficsontvázat is. Ez az ember az ősidőben valóságos aggastyán lehetett. E csontváz, és más leletek alapján a tudósok arra a belátásra jutottak, hogy a cro-magnoniak igen magas termetűek voltak, agyuk sokkal nagyobb tömegű, és feltehetően nagyobb kapacitású is volt, mint a neandervölgyieké. A homlokukról már hiányzott a szemgödrök feletti kidudorodás, amely olyan jellegzetessé és „ősemberessé” tette a neandervölgyiek fejét, különösen profilból. A cro-magnoniaknak ezenfelül keskeny, már csöppet sem a majmokéra emlékeztető orruk volt. Hogy az emberi fajnak elődeiknél értelmesebb láncszemét képviselték, bizonyítja, hogy agyuk 1600 köbcentimétert tett ki, vagyis egy átlagos mai emberi agynak felelt meg. A külsejük is annyira hasonlított a mai emberéhez, hogy ha ma egy strandon feltűnne egy cro-magnoni ember, és ott napozna a többi félmeztelen férfi között, senki nem venne észre köztük semmi különbséget. Egy cro-magnoni nő koponyatérfogata nagyobb volt, mint egy mai férfié!


Honnan jöttek?


E tárgyban az alaphangot egy orosz tudós, Vszevolod Viktorovics Sztratonov ütötte meg, aki 1929-ben Prágában kiadott Atlantisz, az Atlanti-óceántól elöntött birodalom című könyvében azt állította: „Abból kell kiindulnunk, hogy a jégkorszakban Atlantisz elárasztása lassan és fokozatosan történt. A pusztító katasztrófák között hosszabb-rövidebb nyugalmi állapotok voltak és ez együtt több ezer évig tarhatott. Ahogyan az manapság is történik, a katasztrófa sújtotta területekről a lakosság pánikszerűen menekült oda, ahol biztonságot remélt. Az atlantiszi menekültek hullámai tehát Európába és Amerikába érkeztek.

Lewis Spence emigrációs elmélete szerint körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt kezdtek feltűnni Európában a másféle emberek, de eleinte kevesen voltak. A kontinens még olyan ritkán lakott volt, hogy nem keltettek feltűnést, évszázadok múltak el, míg valahol összetalálkozott egy neandervölgyi és egy cro-magnoni csapat. A cro-magnoniak sírjaiban talált tárgyak kivitelezése magas színvonalról tanúskodik. De ennek a kultúrának nem látták sehol a kifutását, az előzményeit, a fejlődésének állomásait, állapotait. Készen jelent meg. Ebből ered aztán az a feltételezés, hogy a cro-magnoniak előzőleg nem Európában éltek. De akkor honnan jöttek? Ehhez már csak azt kellett megállapítani, hol értek partot ezek az új emberek? És bizony minden régészeti jel és lelet a Vizcayai-öbölre, annak partvidékére mutat.

Ettől északra akkortájt elég szigorú volt az éghajlat, fagyos vidékek terültek el. Délen ott volt a hatalmas Pireneusi-hegység, keletről sem jöhettek a nagy kontinens felől – marad tehát a nyugat. A hivatalos tudomány persze éppen ezért nem foglalkozik ezzel az elmélettel, pedig már Spence is amellett kardoskodott, hogy a jövevények csak nyugat felől érkezhettek. Vagy valamilyen vízi járművekkel – ennek ellentmond, hogy ha ilyenek lettek volna, akkor azokat a későbbiekben is használják, ennek pedig nincs semmilyen jele – vagy a még a vízből kiálló szigeteken keresztül, száraz lábbal.

Sokan vetették már föl, hogy Atlantisz fővárosa, a sziget, amelyen az volt, elpusztulhatott egy nagy katasztrófában körülbelül 11 500 évvel ezelőtt. Akkoriban valaminek történnie kellett, egy globális eseménynek, amely mélyen bevésődött az akkori emberek agyába, tudatába. Ez pedig minden bizonnyal egy globális jellegű katasztrófa volt. A nagy csapás, ami miatt emlékeztek rá a népek, egyszeri lehetett. Egy, vagy pár nap alatt lezajló, sokkoló folyamat vagy esemény volt.


Atlantisz őslakói?

Ha igaz ez az elmélet, akkor persze újra kellene írni a történelemkönyveket. Az „atlantiszi” sírokban nemcsak kőfegyvereket, de állati fogakból és kagylókból készült ékszereket is találtak akkor, amikor a neandervölgyiek ilyenekkel nem rendelkeztek. Az újonnan jöttek sírjaiban a régészek találtak vésett köveket, egyszerű csontra és elefántcsontra vésett rajzokat. Mindez gazdag kulturális élet és tevékenység bizonyítéka, amellyel a cro-magnoniak messze megelőzték korukat. De most sajnos kellemetlen szavakat kell mondanunk azoknak, akik hisznek az Atlantisz-elméletben. Sietve teszem hozzá: ez azért nem jelenti azt, hogy az elmélet ne lehetne igaz. Két komoly ellenérvet kell most leírnunk.


Az egyik: ha olyan magasröptű technikájuk volt, akkor azt miért nem hozták magukkal? Az eszközeik is csak kőből, csontokból voltak, még ha minőségileg jobbak is, mint a neandervölgyieké. Mégsem lettek volna sokkal fejlettebbek, mint a neandervölgyiek?

A másik: ha a katasztrófa, ami elűzte őket, csakugyan a jég olvadása miatt egyre emelkedő tengerek miatt következett be, akkor miért nem tettek ellene valamit? És ez visszautal a fenti, első számú kérdésre. Ha Atlantisz akár csak megközelítően is az volt, amire gondolunk nevének hallatán – vagyis egy, az összes többi akkori földi kultúránál magasabb rendű társadalom, magasabb műszaki és tudományos színvonallal – miért nem tettek valamit a lassú, „lopakodó” csapás hatásainak kivédésére? Miért nem építettek gátakat, mentek fel a hegyekbe?

Persze lehet, hogy igazságtalanok vagyunk. Mert ki tudhatja manapság, mit meg nem tettek az atlantisziak azért, hogy kivédjék a csapást, hogy megvédelmezzék az életüket és értékeiket, egész társadalmukat és tudásukat? Ráadásul azt sem tudjuk, hogy nem veszett-e oda egész eszköztáruk a katasztrófa egy-egy pusztítóbb szakaszában. Az a leglogikusabb feltételezés, hogy Atlantisz az Atlanti-óceán közepén lévő nagy szigeten helyezkedett el, így majdnem olyan távol lehetett tőle a közép-amerikai partvidék, mint a Vizcayai-öböl a mai Franciaország területén. Lehet, hogy a többségük nyugat felé vándorolt ki, akár vízi járművek segítségével, és csak egy kisebbség maradt az egyre jobban elárasztott szigetvilágban? Ez a csoport végül szintén menekülésre kényszerült, de már az atlantiszi fejlett társadalom segítsége nélkül. Ők azok, akik talán törékeny tutajokon vagy más járműveken sodródtak a még kiálló hegyek – azaz akkor már szigetek – között, mígnem partot értek az említett öbölben…


Furcsa egybeesések


Valaminek mégis lennie kell a dologban, merthogy egyazon európai tájegységhez több dolog is kötődik, amelyek mind a cro-magnoni ősemberekre (?) utalnak. Az első a már említett Cro-magnon, vagyis a régészeti és antropológiai leletegyüttes színhelye, amelyről ez a kultúra a nevét kapta. A második egybeesés: minden jel arra mutat, hogy a cro-magnoniak éppen a Vizcayai-öbölben jelentek meg először. Nem véletlen, hogy arrafelé találtak első ízben a nyomaikra – de a későbbi ásatások is arra utalnak, hogy ez volt az a vidék, ahol először megvetették a lábukat, és innen hódították meg a kontinenst.

A harmadik egybeesés: 16 ezer évvel ezelőtt bukkant fel az úgynevezett magdalenai kultúra. Ez a régészeti szakszó azt a kultúrát jelzi, amely Európában a kőkorszak végén élt, a leleteit főleg barlangokban találták meg. A vadászok akkoriban fegyvereiket pattintott kövekből készítették, mindenféle szerszámokat készítettek a kaparókőtől a nyílhegyeken át a tűkig. Ebből az időből származnak a máig híres barlangrajzok és festmények (pl. Altamira, Lascaux, stb.) Egyszóval az utolsó kőkorszak utolsó időszakát hívják így.


Nos, hol bukkant fel elsőnek ez a kultúra? Megint csak a mai Franciaország dél-nyugati területén, azaz ismét gyanúsan közel a Vizcayai-öbölhöz. Ennyi véletlen aligha lehetséges, valaminek mégiscsak történnie kellett valaha régen – esetleg többször is – azon a tájon. És akkor az sem zárható ki teljes határozottsággal, hogy Európában már egy kész kultúra hordozóiként bukkantak fel sohasem látott, igen fejlett ősemberek. Ezek hamarosan legyőzték és kihalásra ítélték neandervölgyi társaikat, majd átvéve helyüket, a mi őseink lettek.
Ha ez igaz, akkor mi mindnyájan az atlantisziak leszármazottai vagyunk!



Atlantiszi irodalom
Otto Muck, az egykori híres Atlantisz-szakértő és számos könyv szerzője egyszer puszta kíváncsiságból utánanézett az egész szakirodalomnak. Döbbenten állapította meg, hogy Atlantiszról szerte a világban 2500 millió (!) oldalnyi anyagot írtak össze! Ezek javarésze könyv, de nem hiányoztak a tudományos vagy kevésbé tudományos igényű cikkek tízezrei sem. Mindenki, aki csak Atlantiszról írt valaha is, az előtte már hasonlóképpen megnyilatkozott elődök nyomain haladt, tőlük idézett, és ez a hatalmas folyam egyre keskenyebbé válva, a végén összetalálkozik egyetlen pontban: Platón emlékezetes és mára már agyon-idézett mondatainál az egykorvolt szigetállamról, amely a nyugati óceánban terült el, és amit egy rettenetes tüzes katasztrófa egyetlen nap és éjszaka alatt elpusztított…


 

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!

 

 


 

Szólj hozzá Te is!

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL