GYERMEK

Anya lettem!

Szerző:
Szabó Anna
Gyerekként mindig anyának láttam magam, ha a messzi jövőbe tekintettem. Azt azonban sosem gondoltam, hogy anyává válni nem is olyan egyszerű, vagy nem mindenkinek az. Számomra nem volt könnyű menet eljutni odáig, hogy bátran, szívből és lelkifurdalás nélkül kimondhassam: „Anya lettem!”

 

Trendi anyák


Manapság nem divatos az anyasággal kapcsolatban holmi nehézségekről, fájdalmakról, ne adj’ isten, csalódásokról beszélni. A trendi sokkal inkább az, ha az ember kibújik a bőréből, amint kézbe fogja a két csíkos tesztet, angyali mosollyal az arcán jár hányni három (esetenként még több) hónapig, és úttörődalokat énekelgetve, tábori jó hangulatban hozza világra a gyermekét – természetesen a lehető legalternatívabb körülmények között –, majd hipp-hopp, visszanyeri a régi, vagy a régitől sokkal előnyösebb formáját. Bizonyára vannak olyan nők, akik az egészet tényleg így élik meg. Nem kétlem a valódiságát felszabadult boldogságuknak, és csakis gratulálni tudok nekik. Az írásom azonban elsősorban azoknak szól, akik – hozzám hasonlóan – nem a terhességet tartják életük legcsodálatosabb időszakának, akikben a szülés nem, mint életre szóló pozitív élmény maradt meg, és akik a gyermeknevelés első hónapjaitól sem mindig azt kapták, amire pedig vágytak volna.


És a szülés?

Hadd kezdjem azzal, hogy én egyáltalán nem is szültem. Egy hosszú, rosszullétekkel és fájdalmakkal kísért terhesség után egyszer csak, egy szülésznői baki következményeként, azonnal be kellett indítani a szülést. Csöpögött az infúzió, sürgött-forgott körülöttem a személyzet, majd néhány óra múlva, mindennemű fájás és tágulás nélkül, „kitépték” belőlem a kisbabámat. Én legalábbis így éltem meg az esetet, és a mai napig nem szívesen mondom azt, hogy „szültem”, helyette inkább a „volt egy műtétem” kifejezést használom. (Ugyanakkor, ha nem rólam van szó, semmivel sem tartom kevesebbnek a császármetszést a természetes úton történő szülésnél!)

Az utolsó kórházi szoptatás alkalmával elnéztem az én gyönyörű, „öreg” arcú kislányomat, és titokban azt kérdeztem: „Mi lesz velünk holnaptól, amikor nemhogy 3 órára, de 30 percre sem fog téged elvenni tőlem senki?” Mert jó dolog a rooming-in, de meg kell’ mondjam, én olyan halálosan kimerült voltam akkoriban, hogy bizony megkönnyebbülve adtam át a babámat a nővérkéknek, minden szoptatás után.


Erőltetett menet


Mindaz, amitől féltem, valóra vált már néhány napos otthon tartózkodást követően. Az egyik szerda este még a szülőszobában feküdtem, és úgy éreztem, meghalok, ha nem ehetek egy szelet rántott húst (Nem ehettem, pedig aznap a reggeli is kimaradt a nagy kapkodásban.), a következő szerda este pedig itthon álltam a tűzhely mellett, és rántott húst sütögettem magamnak… De nem bántam, hogy így van, sőt hamar rájöttem, hogy ez volt a jobbik eset. Ezt követően ugyanis hosszú hónapokig annyi időt se engedélyezett számomra apró úrnőm, hogy egy rántott levest összedobjak. Igen, szó szerint éheztem az első 4-5 hónapban, mert nem volt alkalmam enni! Most aztán lehet irigyelni, mert én valóban hamar visszanyertem a lánykori alakomat, sőt: a 43 kilómmal akár egy anorexia ellenes kampány reklámarca is lehettem volna. A folyamatos koplalás persze megtette a hatását: hamarosan olyan mértékű szédüléssel küzdöttem, hogy olykor jártányi erőm sem volt. Ha ez nem lenne elég, hiába próbálkoztunk bármivel, a kislányunk csillapíthatatlanul sírt naphosszat. Így lettem én „ősanya”, ahogyan a szerencsések (értsd: akiket „eszik-alszik” babával áldott meg az ég) gúnyosan emlegetni szokták a magamfajtát. Vagyis éjjel-nappal a testemen tartottam a gyermekemet, akkor is, ha ettem, ha aludtam, ha WC-re mentem… Kell-e vajon mondanom, hogy nem ilyennek képzeltem a kismamaságot?


Rossz anya, jó anya


De a testi nehézségektől sokkal megrendítőbb volt szembesülni a lelkiekkel. Mert azok is akadtak bőven. Kezdetben úgy éreztem, hogy elkerül a baby blues. Aztán rájöttem ennek az okára: baby blues helyett kiadós depresszióval kellett megküzdenem. Vajon ki ne vádolná magát, ha azt látja, hogy a gyermeke állandóan sír, hogy boldogtalan? Én nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy rossz anya vagyok. Minél több kismamával beszélgettem, annál inkább gyötört a lelkiismeret. Azt láttam ugyanis, hogy ők vidámak, felszabadultak, szépek, kipihentek. Nem mellesleg pedig ugyanez jellemző a kisbabáikra is. Egyre csak azon emésztettem magam, hogy mit rontottam el? És borzasztóan szégyelltem, hogy minden nap alig vártam az estét, amikor végre átpasszolhatom a kislányt az apukájának…

Csak később értettem meg (mert nagyon fontos, hogy minden hibánkra mentséget találjunk magunknak!), hogy a kiegyensúlyozott, boldog kismamák nincsenek 24 órás ügyeletre beosztva. Mindegyikük mellett van egy nagymama, egy nagynéni, egy nagytestvér… Valaki, akire rábízhatják a babát, míg ők kikapcsolódnak egy kicsit. A mi életünkben nem volt, és most sincs ilyen személy. Olvastam valahol egy pszichológus házaspár véleményét, ami (nagyvonalakban) a következő volt: muszáj segítséget kérni, muszáj kilépni a szülőszerep robotjából, különben beleőrül az ember, tönkremegy a házasság és tönkremegy a szülő-gyerek kapcsolat is. Ezúton üzenem a hasonló cipőben járóknak: nem kell, hogy tönkremenjen. De bizony, nagyon észnél kell lenni!


Távolban a rózsaszín köd


Miről beszélek? Arról, hogy miközben más párok az ismeretségi körünkben (a miénkkel egyidős babával) már a ciklusokat számolgatták, hogy mikor jöjjön az újabb babaprojekt, nos, mi ez idő alatt az együttléteinket jegyezgettük képzeletbeli strigulákkal. „Megvolt a negyedik! Látod, drágám, menni fog ez! Tartsunk még ki egy kicsit, és ne felejtsd el, hogy akkor is szeretlek, ha nincs lehetőségünk romantikázni!” Nem felejtem el, hogyan is felejthetném? De hová lett a házasságunk? Hol vannak a rózsaszín ködfelhők? Én még mindig ugyanolyan szerelmes vagyok, akkor miért megy ez az egész most olyan nehezen? Persze azt is tudom, apának lenni se mindig „leányálom”. Dolgozni, pénzt keresni, hullafáradtan hazajönni, és vigasztalni a depressziós, társaságra vágyó kismamát, hallgatni az üvöltő csöppséget, és másnap reggel, kialvatlan, zúgó fejjel újra kezdeni az egészet. Nem is tudom, melyik szerep a nehezebb.

Anyaság


Volt tehát harcom, nem is kevés. De ma már tudom, hogy bármennyire is úgy tűnt akkor, egyáltalán nem voltam egyedül a bajaimmal. Tudom, hogy anyának lenni nemcsak játék és mese! És most, amikor közeledve a lányom első születésnapjához számvetést készítek, már a legnehezebb időkre is képes vagyok mosolyogva visszagondolni. S miközben nosztalgiázok, boldoggá tesz a gondolat: anya lettem! Ezt immár magabiztosan és büszkén állíthatom. Már nem borítanak ki mások szirupos beszámolói, már nem esem kétségbe, ha valamit nem úgy csinálok, ahogyan a könyvek írják, már merem felülbírálni a gyermekorvos javaslatait (természetesen nem betegségek esetén!), és merek néhány extra pihenőt engedélyezni magamnak akkor is, ha a lányomnak ez nem igazán tetszik.

Anyaságom bizonyítéka a gyermekünk, aki sok-sok ölben hordozás után mostanra önálló kis felfedező lett, akinek annyi sírása után újabban a kacagásától zeng a lakás, aki szorosan átkarolja a nyakam egy kiadós játék után, és harapós puszit ad, ha jól kialudta magát. Anya vagyok, mert bármennyire aggódom is, hagyom, hogy a gyermekem néha elessen az ügyeskedései közben, bármennyire fáj is, szigorúan rászólok, ha rendetlenkedik, és bármennyire sajnálom is, nem engedek meg neki mindent, amit szeretne.

 

Legnagyobb meglepetésemre pedig, újabban azt a különleges képességet is felfedeztem magamban, amely talán csakis az anyák sajátja, a megújulást. Egyre gyakrabban gondolok ugyanis arra, hogy felejtve a terhesség kínjait, a rossz emlékű szülést, és az első hónapok embert próbáló nehézségeit, talán újra belevágok. Igen, bizonyára jó lenne egy kistesó Pannának! Mi ez, ha nem az anyaság?

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL