Emlékezés kontra felejtés

 

Emlékek és tárgyak

Jól tudjuk, hogy a gyermek számára a játék komoly tevékenység. Aggodalomra ad okot, ha egy gyermek nem játszik. Azért is kell játszania, mert a játék gátat szab a szeparáció és az elszigetelődés keltette szorongásnak, mely mindig összeszorítja a gyermek szívét. A játékok nagy része a veszteséget és a szeparációt jeleníti meg. Kézzelfoghatóbban őrzik a múltat, mint az emléknyomok. A múltnak néha testet kell öltenie, az emlék nem puszta gondolat, alakra, testre, anyagra is szüksége van. Az emlék felidézéséhez, vagyis az idegpályák aktiválásához nagyon jól jön egy tárgy: egy kő, egy ékszer, egy száraz virág, egy fénykép… Ezek az apróságok, gyakran semmiségek, azáltal kapnak jelentőséget, hogy múltunk egy-egy fontos pillanatához kötődnek. Mindegyik sokkal több önmagánál, életünk egy boldog pillanatának a dokumentuma, bizonyíték arra, hogy nem álmodtunk, és valóban megtörtént velünk. Csak azért tartjuk meg, hogy felidézze múltunk boldog vagy boldogtalan perceit. Ezek a tárgyak persze már rég nem érnek semmit, érzelmi és jelképes értékük azonban felbecsülhetetlen, nem akarunk megválni tőlük soha.

Ha mélyebben belegondolunk, mindannyian Hüvelyk Matyik vagyunk, csak nem szórjuk a kavicsokat az úton, amerre megyünk, hanem felszedjük az út széléről őket, és eltesszük, hogy bármikor visszatalálhassunk. Hiába tudjuk, hogy azon az úton nem lehet visszafelé menni, mégis boldogan őrizzük őket. Minden tárgy a maga módján valamilyen vesztséget jelképez, pontosabban a veszteség után maradt űrt próbálja kitölteni. Ha egymás mellé rakjuk őket, mint a kavicsokat, kirajzolódik az egész életünk. A tárgyak létezésünk bizonyítékai, általunk a múltunkhoz találunk vissza, hogy azután előrenézhessünk a jövőbe.

Ajándékba kapott emlékek

Legértékesebb tárgyainkat ajándékba kapjuk. Létezik-e jobb ellenszere az elválásnak és a felejtésnek? Nem valószínű, hogy lenne „ingyenes” ajándék: az örömszerzésben mindig az a szándék munkál, hogy nyomot hagyjunk a másikban. „Gondolj rám!”, „Emlékezz erre a pillanatra örökké!” – suttogja felénk egy-egy ajándék, ami nem más, mint kötelék, lényünk egy darabja, melyet odaadunk valakinek abban a reményben, hogy megőrzi, és ennek fejében soha nem felejt el egészen bennünket. Az ajándék az összes féltékenyen őrzött apróságunk voltaképpen átmeneti tárgyként jelenik meg: az általuk képviselt jelenlét segít elviselnünk a szeparációt és megóv a felejtéstől.

Fába vésett emlékek

Van más módja is annak, hogyan hagyhatunk nyomokat magunk után. Mindenki látott már szerelmes párokat, akik belevésték nevük kezdőbetűit annak a fának a kérgébe, amely alatt először csókolták meg egymást. A romantikus természetűek évek múlva is visszamennek, hogy megnézzék, megvan-e még a szerelmük nevét őrző felirat, és ott, a fa alatt megállva, szinte megcsapja őket a múlt bódító illata. Van, aki ráfújja nevét a HÉV ablakára vagy egy ház falára, mintha létezését szeretné bizonyítani, megörökíteni, hogy ekkor és ekkor merre járt – valószínűleg nagyon fontos volt számára az a pillanat… Minden magunk után hagyott nyom azt jelenti, hogy nem akarunk elszakadni önmagunktól, másoktól, vagy egy drága pillanattól.

A felejtés létfontosságú

Az ember egy idő után szelektál az emlékei között, és kiszórja a túlságosan fájdalmasakat, hogy ne kelljen folyamatosan azokon rágódnia. Legalább ilyen fontosak azonban az elraktározott emlékek, melyek létezésünk folytonosságáról tanúskodnak. Miután nem csak szellemi lények vagyunk, hanem hús-vér emberek is, szükségünk van a tárgyakra, melyek megtestesítik az elmúlt idő valóságát, és tanúskodnak arról, amik valaha voltunk, vagy szerettünk volna lenni.

„Egy zug a világban”

Az otthon egy hatalmas bölcső, „első univerzumunk”, vagyis „egy zug a világban”. A házunk pontosan olyan, amilyennek magunkat is felépítjük: szilárd alapja van, függőleges, teteje a fény felé tör. A pince (gyökereink) és a padlás (álmaink vagy vágyaink) között lakunk mi magunk, az ÉNÜNK. A ház védett tér, ahol a gondolatok visszapattannak a falakról, oda-vissza kapcsolatot teremtve a külső és a belső világ között. Néha egyedül vagyunk ebben a térben, olykor megosztjuk másokkal, de mindig otthon vagyunk benne. Ahogyan a házban lakunk, ugyanúgy kell laknunk önmagunkban is.

Feladat

Készítsünk helyanalízist, pszichológiai elemzést intim világunk helyszíneiről. A sötét, föld alatti pincében, a „ház titokzatos részén” gyűlnek a titkok, mindaz, amit az ember elrejt arra gondolva, hogy egyszer még jó lesz valamire, vagy pedig a padláson? A pincébe mindig kicsit szorongva ereszkedünk le, miközben a padlásra boldogan mászunk fel. Az az éghez tartozik, oda győzelmi trófeáinkat visszük, őseinkét és saját magunkét egyaránt. Míg a pince többé-kevésbé nyugtalanító titkokkal van tele, addig a padláson szinte kincseket őrzünk.

Sokan örökké visszavágyódunk gyermekkorunk otthonába, esetleg a régi nyaralóba, amit mindig fájó szívvel hagytunk, el, számolva, hány nap van még hátra a következő vakációig, amikor újra hazatalálunk a világ e „meghitt zugába”. Néha nagyon szorosan kötődünk egy-egy házhoz vagy helyhez, nehezen szakadunk el tőle, ahogy nehezen szakad el az ember önmaga egy darabjától. A ház is átmeneti tárgy, ahol az emlékek erősebbek, mert tér formájában, mozdulatlanul vannak jelen. Az átmeneti tárgyakhoz hasonlóan valamilyen biztonságot is kell adnia, amelytől majd egy napon elszakadunk anélkül, hogy szakítanánk a múltunkkal. Néha megőrizzük, néha elfelejtjük, az emlékeket, de amikor újra rájuk találunk, nosztalgiázni kezdünk, és belefeledkezünk felidézésük gyönyörűségébe. Az ember akkor szakad el igazán a múltjától, amikor már nem fél attól, hogy rabul ejti.

FONTOS!

Egy házat, egy helyet akkor hagyunk el igazán, amikor már bátran visszamerünk oda menni.

 

Szeretnél még több érdekességet olvasni a témában? Akkor feltétlenül vásárold meg az alábbi könyvet:

Marcel Rufo - Engedj el! - Leválás, önállóság (Park Könyvkiadó) „Kötődnünk kell, itt vagy ott, de soha ne engedjük, hogy megkötözzenek.” Születésekor a kisbaba nem szakad el azonnal az anyjától. A szimbiózisnak nevezett időszak rendkívül fontos a számára, hiszen ebből merít erőt és biztonságot. A gyermeknek azonban föl kell nőnie, ezért egy idő után le kell válnia az anyjáról, hogy meghódíthassa a szabadság és az önállóság egyre újabb területeit. Létezik-e fájdalommentes elszakadás? Miért érezzük utána elhagyatottnak magunkat? Mi a gyászmunka, és befejeződhet-e egyáltalán? Mire jók az emlékek? Igaz-e, hogy egész életünk a szimbiózis utáni nosztalgia jegyében telik el? Ezekre a kérdésekre válaszol Marcel Rufo francia gyermekpszichiáter sok-sok empátiával, nagyon emberien. Gyöngeségeinket megértve tükröt tart elénk, melyben valamennyien ráismerhetünk önnön kétségeinkre, az elválással kapcsolatos félelmeinkre. Kötődés nélkül nem lehet élni, de amint megkötözve érezzük magunkat, lazítanunk kell a köteléken, és el kell tudnunk szakadni, hogy megőrizhessük önmagunkat. 192 oldal kartonált

{ADVENT2009}