Hova tűnt a Neander-völgyi ember?

A Neander-völgyi ősember úgy robbant be a viktoriánus kor köztudatába, mint egy meztelen vadember a hölgyek teadélutánjára. Még a tudóstársadalom is szörnyeteg betolakodónak tartotta: félig ember, félig majom, az emberiség nevének szégyenfoltja. Szegények a szakértők hibás elemzésének köszönhetően érdemelték ki ezt a rossz hírnevet. Csontjaik 1856-ban történt felfedezésétől egészen 40 évvel ezelőttig majdnem minden paleontológus az ember családfájának jelentéktelen és távoli ágának tartotta. Szerintük túl primitívek, vadak, túl félresikerültek voltak ahhoz, hogy az ember ősei lehettek volna.

Ezeket a hibás véleményeket csak mostanában vizsgálják felül, mivel a modern kutatások arra kényszerítették a tudósokat, hogy átértékeljék a Neander-völgyi emberekről kialakított képet. A Nyugat-Európában talált Neander-völgyi koponyák valójában nagyobb térfogatú agynak adtak helyet, mint amekkorával némely modern ember rendelkezik. Ezért az antropológusok ma már egyáltalán nem tartják faragatlan bunkónak a Neander-völgyieket, hanem potenciálisan kifinomult agyú embereknek, akik azonban primitív társadalomban éltek. De a tudományos gondolkodás legfigyelemreméltóbb fordulata azokból a jelekből ered, amelyek azt sugallják, hogy néhány Neander-völgyi volt a legközelebbi ősünk. Bár sokkal szélesebb és zömökebb volt, mint a mai ember, semmi esetre sem volt az a cammogó vadállat, ahogyan régebben elképzelték. Sőt, néhány tudós szerint, ha életre lehetne kelteni egy Neander-völgyit, alig keltene feltűnést – figyelemreméltó pszichikus képességeit kivéve.

Rettenetes zavar

De hát miért ismerték félre az akkori szakemberek a Neander-völgyi embert? Az egész 1856-ban kezdődött, amikor a Neander völgyében robbantással mészkövet bányásztak. A törmelék között régi csontokat találtak, de a végtagok vastagsága és a koponya kiugró homloka nem hasonlított semmihez, amit addig láttak. Egy német anatómus megnézte a csontváz görbe lábszárcsontjait és arra a következtetésre jutott, hogy a csontok egy olyan emberhez tartoztak, aki lóháton töltötte az életét. Megdöbbentő részletességgel továbbspekulált, hogy ez az ember egy mongol kozák volt annál az orosz lovasságnál, amely 1814-ben átkergette Napóleont a Rajnán. Szerinte a kozák valószínűleg dezertálhatott a Neander-völgyi barlangba, és ott halt meg. Így már érthető, hogy a tudós társadalom nem volt felkészülve az igazságra a Neander-völgyi ősemberrel kapcsolatban. Ebben az időszakban még nem lehetett volna meggyőzni őket arról, hogy az ember már hosszú-hosszú ideje él a Földön, és senki sem merte volna kijelenteni, hogy az ember más alakban már korábban is létezett. Ez ugyanis ellentmondott volna a teremtésbe vetett hitnek.

Ám a teremtés elméletének hamarosan óriási kihívással kellett szembenéznie. Három évvel a felfedezés után Charles Darwin kiadta A fajok eredete című művét, amelyben azt állítja, hogy az élet alacsonyabb rendű formákból évmilliók tömegén keresztül fejlődött magasabb rendű formákká. Arról majdnem semmit sem írt, hogy az emberiség is egy alacsonyabb rendű életformából fejlődött-e ki, bár egy ilyen, forradalmi következtetéshez már kéznél volt a bizonyíték: a Neander-völgyi ősember. Ám az elmélet még süket fülekre talált. A tudóstársadalmat kettéosztották Darwin elméletei, és senki sem ismerte volna be, hogy a Neander-völgyi csontok őskori maradványok. Egyszerűen nem illett bele elfogadott gondolkodásmódjukba. Ezért a fundamentalista tudósoknak muszáj volt megerőltetni magukat, és előállni egy olyan magyarázattal, amely ésszerűsíti az egész visszataszító ügyet.

Hibák, hibák, hibák

Aki eredetileg kidolgozta a Neander-völgyi ember rossz hírnevét, Marcellin Boule paleontológus volt. Őt jelölték ki arra, hogy rekonstruáljon egy tipikus Neander-völgyi embert egy kitűnő leletből, amelyet 1908-ban fedeztek fel. Boule sajnálatos módon megdöbbentő hibák egész sorozatát követte el, amelyeket évtizedeken át nem korrigáltak. Csak néhány példa: hibásan rakta össze a lábcsontokat, úgy, hogy a Neander-völgyi embernek a majmokhoz hasonlóan a talp külső szélén kellett volna járnia. Ezenkívül „kifelejtette” a gerinc rugalmasságát, amelynek révén a modern ember egyenesen tud állni. Az így kialakított kép szerint a Neander-völgyi ember valahol félúton volt egy vad majom és egy botorkáló púpos között. És mégis, Boule elemzése majdnem teljes körű elfogadtatásra talált, és gyakorlatilag mindenki egyetértett abban, hogy a Neander-völgyi ember semmiképpen sem lehetett a modern ember őse, merthogy kívül-belül majomszerű volt.

A csontokat csak 1957-ben vizsgálták meg újra. William Strauss amerikai antropológus és A. J. Cave angol anatómiaprofesszor felfedezte, hogy Boule tévesen ítélte meg a Neander-völgyi ősembert. Nemcsak, hogy hibásan rakta össze a csontokat, hanem a görnyedt, hajlott térdű testtartás annyira téves volt, hogy Boule teremtményének – már ha valaha is létezett volna – a fizika törvényei szerint hasra kellett volna esnie!

Mivel a hús nem kövesedik meg, az anatómusok művészi képzelőerő segítségével tudják rekonstruálni az arcot egykor borító izmokat. A viktoriánus korban ezt a szabadságot persze arra használták, hogy a Neander-völgyi embert egy csimpánz arcvonásaival látták el. A tudósok vizsgálatai egy olyan arcot eredményeztek, amely nem különbözik túlságosan a mai arcunktól. A legtöbb tudós ma már a Homo Sapiens kategóriába sorolja a Neander-völgyit, így majdnem száz évig tartó félreismertségből végre ember rangra emelkedett.

Ember vagy állat?

Úgy tűnik, hogy a Neander-völgyiek szétszóródtak, hogy a bolygó olyan, újabb részeit is meghódítsák, amelyek túl barátságtalannak bizonyultak őseik számára. Letelepedtek az európai tundrán, átverekedték magukat a Kongó völgyéig, és még az észak-afrikai part félsivatagos területére is behatoltak. Ahol hiányoztak bizonyos feltételek, ezek az emberek zseniális módon feltalálták magukat. Nyílt pusztaságokon, ahol nem voltak barlangok, husángokból és állatbőrből építettek maguknak menedéket – ezek voltak a történelem első házai.

Ám legjelentősebb eredményük a spirituális hit világában nyilvánult meg. Hittek a halál utáni életben, gondoskodtak az öregekről és a nyomorékokról, valamint mágikus szertartásokkal próbálták befolyásolni sorsukat. Mindezt temetkezési szokásaikból következtettük ki. Csak az ember nem fogadja el a halál véglegességét valamiféle halál utáni életbe vetett hit segítségével, és ennek egyik jele a halottak szertartásos eltemetése. A legjelentősebb Neander-völgyi temetkezési helyet 1960-ban fedezték fel Irak északi részén található Shanidar egyik barlangjában. Itt kilenc Neander-völgyi maradványra bukkantak.

Ralph Solecki, a Columbia Egyetem munkatársa talajmintát vett egy elvégzendő analízis számára. Az eredmény mindenkit meglepett. A barlangban ugyanis példátlan mennyiségű pollen volt. És erre csak egy magyarázat lehet: a halottak barátai virágok tömkelegét helyezték a barlangba. Látványos felfedezés volt, mivel vallási és esztétikai gondolkodásmódot jelzett, amivel az állatok nem rendelkeznek. A temetésen használt virágfajták azt is jelezték, hogy a Neander-völgyi emberek ismerték a növények gyógyító tulajdonságait. Ezt a véleményt megerősítette a pollen elemzése.

És a beszéd?

Valószínűtlennek tűnik azonban, hogy a Neander-völgyi emberek tudtak volna beszélni: a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a koponya formája alapján csak állati hangokat tudtak kiadni. A kommunikáció ezen hiánya elkerülhetetlenül a fejlődés gátját jelentette.

Rejtélyes eltűnés

A fejlődésben elért eredményeik ellenére a Neander-völgyi ősemberek kihaltak. Bármennyire is nem voltak teljesek a leletek, a csontokból meg lehetett állapítani, hogy 37.000 évvel ezelőtt a Neander-völgyi ősemberek rejtélyes körülmények között eltűntek, és egy teljesen új embertípus, a cro-magnoni ember váltotta fel őket. Senki sem tudja, mi történt a Neander-völgyiekkel. Hirtelen más emberré fejlődtek? Ha igen, mi idézte elő a hirtelen változást? Vagy lehetséges, hogy a cro-magnoniak betolakodók voltak, akik legyőzték és lemészárolták a Neander-völgyieket, a népirtás első áldozatává téve őket?

Ősi egyesülés?

Néhány antropológus szerint a két emberfajta egymástól függetlenül, de párhuzamosan fejlődött – a Neander-völgyiek Afrikában, a cro-magnoni ember pedig Indiában. A köztük lévő különbséget meg lehet magyarázni a két teljesen különböző élettérhez való alkalmazkodással. Elszigeteltségük és korlátozott genetikus örökségük révén magyarázható a két, egymástól teljesen eltérő embertípus, ami szembekerült egymással a Közel-Keleten.
Egyes kutatók azonban nem hiszik, hogy a cro-magnoni ember irtotta ki a Neander-völgyit. Szerintük inkább a két embertípus keveredett, így hozva létre azt az embertípust, ami a mai ember. Ha ez a feltevés helyes, akkor valószínű, hogy a mai ember nemcsak, hogy hibrid, hanem az is lehetséges, hogy kiemelkedő képességeit és adottságait ennek az ősi egyesülésnek köszönheti.

Még ma is élnek?

Elképzelhető, hogy mindnyájan hordozunk egy rész Neander-völgyit genetikus kódunkban. Még ennél is izgalmasabb lehetőség az, hogy néhány Neander-völgyi lehet, hogy megmenekült a kihalástól és a faji összeolvadástól, így Kelet-Európában, Szibériában és Mongóliában akár még a mai napig is élhetnek valódi Neander-völgyiek. Ez a feltevés elkerülhetetlenül ahhoz a gondolathoz vezet, hogy a vademberekről, a szőrös szörnyekről hallott történetek a túlélő Neander-völgyiek létezésének bizonyítékai-e?