A Nap és a Hold szülőhelye: Teotihuacan

A Kr. e. V. században keletkezett nagy kiterjedésű városállam a Mexikó-völgy északkeleti részén terül el, amelynek alapító népéről alig tudunk valamit. Kiterjedt kereskedelme a Kr. u. 500-as évekre Közép-Amerika legnagyobb városává tette. Rácsos alaprajzát még a szabályozott folyó sem zavarja, épületei pedig a kézművesek és lakóházak negyedei szerint oszlanak el. A város nevét az aztékok adták már jóval az elnéptelenedése után, amelynek jelentése „az istenek születési helye”, vagy „azoknak az otthona, akik az isteneknek útját birtokolják”. A maja hieroglifák alapján pedig „a nádasok helye” nevet viseli. Hogy mi lehetett a város eredeti neve, az rejtély.

A vallási központot magában foglaló Halottak útja egy 2,3 kilométer hosszú, 40 méter széles út. A terep 30 méteres emelkedését lépcsők hidalják át, hogy végül a 150 x 140 méter alapterületű, 42 méter magas négylépcsős Hold-piramishoz jusson el a látogató. Mivel a város lakóinak rendkívül magas szintű csillagászati ismeretei lehettek, egyes legendák szerint a Halottak útja földönkívüliek leszállópálya volt.

A másik igen fontos épület a Hold-piramisnál 2,5-szer nagyobb Nap-piramis. A mérettől eltekintve, egymásnak pontos mása a két építmény. A monda szerint ezen a helyen született a Nap és a Hold, amelyeknek a vallásban lényeges voltát a régészeti tárgyak is bizonyítják. Csak feltételezni lehet, hogy a Nap-piramis 65 méter magas lehetett, amelyet kavicshordalékból és földből raktak össze a valaha itt élt civilizáció emberei.

A Halottak útja a gazdagon díszített Citadella nevű templomegyüttestől indul, amelynek belső udvara a kisebb oltárépítmények mellett Keccealkoatl, a tollas kígyóként ábrázolt isten templomát rejti. Az eredetileg 21 méter magas és 6 lépcsős piramis felületét szabályosan ismétlődő domborművek díszítik, amelyek a legkülönfélébb vicsorgó sárkányfejek maszk-együttesét jelenti. De nem csak a kígyóisten ábrázolásaival találkozhatunk itt, hanem Tlalok, az esőisten szimbólumaival is. Érdekesség, hogy a maszkokból összesen 365-öt találunk, amelyek ásványokból kirakott szemei igazán félelemkeltő hatásúak. Az ásványok közül az obszidián (vulkáni üveg) kapott főszerepet a kulturális és kereskedelmi életben, amely egyébként a legkeményebb kő a világon.

Teotihuacan népének hiedelemvilágához hozzátartozott az ember- és állatáldozatok. Az ellenséges foglyok közül választott emberáldozatokat lefejezték, kimetszették a szívét, vagy elevenen eltemették. Az állatok közül a jaguárt tisztelték a legjobban, amelynek erőt és hatalmat jelentő szimbóluma egykor maja uralkodói cím volt. A jaguár egyben az élők és a holtak közötti kommunikáció segítője is. Egyes tudósok szerint Teotihuacan elsődleges istenei nőneműek voltak, mint az úgynevezett „Pók nő” és az Eső istennője, Tlalok. John B. Carlson régész-csillagász állítása szerint a háborúkat és az emberáldozatokat a Vénusz bolygó uralta, mely kultusz nyomai más ősi közép-amerikai kultúrában is megtalálhatóak. Mivel a Vénusz, vagyis az Esthajnalcsillag jelzi a reggel, illetve az éjszaka közeledését, rendszeres ünnepi rituálékat tartottak a bolygó tiszteletére.

A város hanyatlásáról sajnos semmit sem lehet tudni, arra lehet következtetni a nyomokból, hogy a VIII. században valószínűleg az egész várost felgyújtották. Más források szerint Teotihuacan lakói a Kr. u. 700 körüli időszakban fokozatosan elhagyták ezt a nagyszerű várost. A tudósok úgy vélik, hogy valószínűleg a túlnépesedés, vagy az erőforrások kimerülése lehetett az ok. Igazából senki sem tudja biztosan. A névadó aztékok, akik 1320 körül érkeztek meg erre a helyre, magas fokú tiszteletet tanúsítottak a város iránt, mi több, már akkor zarándokhelyként használták. 1520-ban Fernando Cortes, a spanyol hódítók élén valószínűleg azért aratott olyan gyorsan győzelmet az aztékok felett, mert összetévesztették őt Keccealkoatl istennel.

A közép-amerikai ősi népek mitológiája szerint a világ ciklusai (vagy Napjai) közül ők az ötödik ciklus végén éltek, ezért úgy hitték, hogy bármelyik pillanatban véget érhet. A ciklus végét az egész világot megsemmisítő földrengésként képzelték el. Annak érdekében, hogy ezt a végzetes eseményt az időben minél jobban kitolják, emberek ezreit áldozták fel. De emberáldozatokat követelt egy-egy új épület felavatási szertartása is. A Nap-piramis minden egyes sarka több tíz gyermek csontvázát rejtette, ugyanakkor a Keccealkoatl temploma alatti három temetkezési gödör is tömve volt emberi csontmaradványokkal.

A legenda szerint az ötödik ciklus végén összegyűltek az istenek, hogy eldöntsék, ki áldozza fel magát a tűzben, hogy megszülethessen a Nap és a Hold. A ceremóniához közeledve a két istenség, Tecciztecatl és Nanauatl tisztulási szertartásokon ment keresztül. Végül a hatalmas máglya előtt az addig bátor Tecciztecatl-nak inába szállt a bátorsága, és helyette a gyáva Nanauatl áldozta fel magát elsőként. A sötétségben két fénylő pont jelent meg az égen, ami aggodalmat keltett a többi istenségben, hiszen két Nap nem lehet az égen. Az egyik isten megharagudott Tecciztecatl-ra, és egy nyulat hajított az arcába, amitől a Napot volt kénytelen követni. Ezért láthatunk még ma is a Hold felszínén egy nyúl-formát, ha jobban megnézzük.

Források:
Burton, Rosemary – Cavendisch, Richard. A világ száz csodája. Toronyi Attila ford., 1991.