Az alkímia művészete mindig is egy igen félreértett, és sokszor rosszul értelmezett tudomány és filozófia egyvelege volt. Egyesek szerint a modern vegyészet őse, a pszichoanalitikusok szerint egy mély önismereti rendszer, míg a jelenkor értelmezésében teljes mértékben egy ezoterikus látásmód. Hogy mi az igazság, azt talán laikusként sosem tudhatjuk meg, egy azonban biztos: a maga szemüvegén keresztül, mindenkinek igaza van!

Az első ember, akit valóban alkimistának nevezhetünk egy Zoszimosz nevű, származását tekintve görög, vagy egyiptomi tudós-filozófus volt a Kr.u. 3-4. században. Alexandriában tanult, mely város abból a szempontból jelentős, hogy itt alakultak ki a későbbi nyugati alkímia gyökerei. Érdemes még megemlíteni Mendészi Bólosz (Pszeudo-Démokritosz,) nevét, aki bár nem tekinthető alkimistának, nagy hatást gyakorolt az élete után kialakuló Királyi Művészetre. Mesterének, a perzsa Osztanésznak hála, megszerezte a tudást a fémek ötvözésével, illetve elegyítésével kapcsolatban, ami abban az időben nagy titoknak számított. Azonban természetesen nem attól lett valaki alkimista, hogy képes volt különböző fémekkel machinálni, bármennyire is ez az alkímia kiindulópontja. Egy igazi alkimista számára az általa használt anyagok majdhogynem másodlagosak. Az elsődleges tartalom mindig az anyaghoz kapcsolódó szellem, mellyel az alkimista azonosulni próbál. De ne rohanjunk ennyire előre!

Az alkímia eredetmítoszát is Zoszimosztól tudhatjuk meg

E szerint a bukott angyalok beleszerettek az emberek lányaiba, és ezért sok mindent megtanítottak nekik, többek között az alkímia művészetét is. Tudnunk kell, hogy az alkímiai irodalom többnyire víziókon, álmokon, fantáziálásokon alapszik. Mindezek leírásához kialakítottak egy bonyolult, mindent átszövő, sajátos szimbólumrendszert, amelynek alapja az egyiptomi vallásból táplálkozott, mely mindig is a magasabb szellemiség szimbóluma volt.

Mindannyian hallottunk az egyiptomi balzsamozási technikákról, mégis kevesen vagyunk tisztában az eljárás szimbolikájával. A test tartósítása az egyiptomiak számára szinte egyet jelentett az idő megállításával, a halhatatlanság elérésével. Hittek abban, hogy a test feltámad majd a felkelő Nap sugarainak hatására, így tartósították azt. Számukra a felkelő és lenyugvó Nap jelentett mindent. Ez adott életet, világosságot, tudást. Minden egyes nap megjárja a Túlvilágot, majd újjászületik; nem csoda hát, hogy a Nap vált a testi maradandóság jelképévé. És itt elérkeztünk az alkímia végső céljához, mely ebből az egyiptomi szokásból eredeztethető. Gondoljunk csak bele! Ki ne játszott volna el magában a halhatatlanság gondolatával? Sőt; menjünk tovább. Hányszor találkozhatunk a mesterséges ember létrehozásának ötletével?

Bele sem gondolunk, hogy ezek olyan kérdések, melyekkel az ember igencsak régóta foglalkozik. Az alkimisták halhatatlanság utáni vágyát nem feltétlenül szó szerint kell érteni. A Bölcsek köve, vagyis a Filozófiai Arany talán nem mást szimbolizál, mint a test, lélek, szellem harmóniáját. Az alkimisták mindvégig a Természet folyamatait vették alapul, mely a testet szimbolizálta számukra. A Természet az, mely formát ad, mely öntudatlanul működik. Az alkimisták szerint, a halhatatlanság eléréshez külön kell választani a testet, a szellemet, és lelket, majd újra összerakni, csakis így nyerhetjük el az örök életet. A Természetet és az abban lezajló tudományos folyamatok vették alapul, rekonstruálták, azonosultak vele. Úgy gondolták, hogy mivel ők tudatosan képesek előállítani azt, amit a Természet csak ösztönből tesz, felsőbbrendűek nála. A lombik számukra a halhatatlanság szimbolikus helye, a lombikot melegítő tűz, az életet adó Nap. A higany minden alapja, az ólom a rothadást szimbolizálja, mely minden újjászületés kezdete, hiszen mindet el kell pusztítani, csak azután lehet újat teremteni. A Vörös kő, pedig nem más, mint a Bölcsek köve, A Filozófusok Aranya, a felkelő Nap szimbóluma, vagyis az öntudatra ébredés állapota. A halhatatlanság tehát nem mást jelent, mint, hogy az ember, összehangolja a testét (corpus), a lelkét (Pszükhé) és a szellemét (Pneuma), megjárva a testi halál birodalmát (mumifikálás). Lehetséges tehát, hogy a mesterséges ember és a halhatatlan egy és ugyan az, hiszen az alkímia alapvető gondolata mindig is a „természetes anyag” megsemmisítése volt, vagyis a Természetben lezajló folyamatok művi rekonstrukciója.

Bárhogy legyen is, egy dologban biztosak lehetünk. Akármi rejtőzzék is az alkímiai szimbólumok szövevényes világa alatt, mindenképpen ősi hagyományokkal rendelkező, a tudományt és filozófiát elegyítő dologról van szó. Amennyiben pedig az általuk definiált testi halhatatlanság csak önmagunk elpusztításával, majd újjáteremtésével érhető el; valóban a Művészetről lehet szó!