GYERMEK

Babakocsival a városban

Szerző:
Szabó Anna
Ha valaki azt gondolja, hogy egy babakocsis séta az utcán kezdődik, az téved. A babakocsis séta nálunk akkor indul, amikor elkezdek rohangálni a lakásban, hogy a lehető legrövidebb idő alatt összegyűjtsem a sétához szükséges valamennyi eszközt.

 

Az indulás


Úgy, mint: csörgőt, rágókát, plüss markolásznivalót, vékony plédet alváshoz, vastag plédet hirtelen beálló szibériai hideg esetére (májusban is), vékony sapkát napfény ellen, kiskabátot, ha esne. Aztán kell még cumisüveg vízzel, cumisüveg tápszerrel (sose tudni ugyebár…), ja és persze cumi. Textilpelenka se árt, de pelenka kell nyáltörlőnek is, meg szélfogónak is, és akkor vigyek még táskát bevásárláshoz, vizet magamnak, és végül, de nem utolsó sorban, a gyereket se felejtsem itthon. Mire mindez együtt van, esetenként úgy érzem, hogy legjobb volna most rögtön befeküdni az ágyba, és fel se kelni másnap reggelig! Ez azonban csak kósza gondolat kisördögöm részéről, aminek általában nem tulajdonítok jelentőséget.

 






Elinduláskor az első akadály az ajtóban állja utunkat, úgy hívják, hogy Margit néni. Így szól (inkább kiabál) babakocsiban kuksoló leánykámhoz:
- Szeeeeervusz, Ancsikám! Hogy te mennyit tudsz sírni! És milyen hangosan! Na, de leszel-e az unokám kis felesége? – Ancsika, akit valójában egészen másképp hívnak, nemleges válaszát rövid szájbiggyesztés után éktelen sírással fejezi ki, megadva ezzel sétánk alaphangulatát. Margit néni azonban nem jelenthet komoly visszatartó erőt egy elszánt, sétára induló anyának, ezért néhány kedves, sablonos válasz kíséretében hívom is a liftet, és zavartalanul folytatjuk utunkat – egészen a földszintig.



A liftből kifarolni már régóta nem kihívás, amit azonban még gyakorolnom kell, az a rámpán való legördülés úgy, hogy ne borítsam fel a végébe helyezett szemetest, sőt a postaládákat se fejeljem le. Valószínűleg se a takarítónőnek, se az akadálymentesítést végző mesternek nem kellett soha babakocsival elvégeznie ezt az ügyességi feladatot, máskülönben nem így helyezték volna el az említett objektumokat. De ez már így van, és végtére is, nem olyan nagy baj: mindig sikerélménnyel tölt el – ha átjutok rajta. Ha nem, akkor időzünk egy kicsit a lépcsőházban, épp csak annyit, amennyi idő alatt összeszedem a kiborított szemetet, és gondosan visszazárogatom a lefejeléstől kinyílott postaládaajtókat.

Ekkor még mindig nem vagyunk az utcán, hátra van még egy harcunk a bejárati ajtóval, amit jóféle rugóval szereltek fel, de rajtam nem fog ki. Ismerem már, mint a rossz pénzt! Megnyitom résnyire, majd a résbe gyorsan begurítom a babakocsit, vigyázva, hogy a rácsapódó vasajtó ki ne dobja a gyereket biztonságos fészkéből. Ezután kissé előrébb lépek, ezzel egy időben ismét gurítok egyet a babakocsin, most már el is fordítva kicsit, ezúttal arra ügyelve, hogy ne borítsam ki kicsiny magzatomat plédestül, pelenkástul.


Végre az utcán!


Az utcára lépve a megkönnyebbülés hulláma suhan át rajtam, elég gyorsan, mert mire azt hinném, hogy minden rendben, a kislányom újra sírni kezd. Nem vagyok biztos benne, hogy a beajánlott nász, vagy a szopás lehetőségének hiánya bántja-e, de mivel az utóbbira tippelek (még mindig cicin alszik el), hamar a szájába nyomom a cumit. Ezt később megteszem még néhányszor, mert a babanyugtató eszköz íves röppályát jár be, ahogy a gyermek undorodva köpi a magasba.

A babasírás egyáltalán nem szégyen. Tudom, hogy minden baba sír, ilyenek a kisbabák, nincs abban semmi. Én tudom. Ám úgy tűnik, hogy mások nem tudják, mert miközben haladunk az utcán, egyre-másra tekintgetnek be az emberek a babakocsinkba. Egyesek megértőn mosolyogva, mások rosszalló fejcsóválással, a kamasz fiúk érdeklődve: „Csókolom! Megnézhetnénk azt a baba-aprítógépet?”, és én lassan mégis elkezdek szégyenkezni. Az egyébként angyalarcú, mosolygós kisbabám eltorzult, vérvörös fejjel tekergőzik fektében, és tudom, hogy a játszótér túloldalán is hallják az anyukák, szinte süti a hátamat a pillantásuk.


Bárcsak repülni tudnék!


Semmi sem tart örökké, így a sírás sem, az én kicsikém lassan álomba üvölti magát. Végre elkezdhetek agyalni földhözragadt, hétköznapi dolgokon, mint pl. a „mit főzzek ma?”, és a „hol vásároljak?” problémakör. A válaszig azonban nem jutok el, mert ahhoz, hogy egyáltalán valamelyik üzlet közelébe kerüljek, előbb le kell igáznom az úttesten ide-oda cikázó autók hadát. A szívem harci indulót dobol a fülemben, míg a járdaszegélyhez helyezkedek. Épp olyan közel, hogy gyorsan nekiiramodhassak, ha elenged egy jólelkű sofőr, mégis olyan távol, hogy ne húzhassa ránk a kormányt egy gonosz babakocsi gyűlölő. (Vannak ilyenek!) A szerencse kedvez: hamar megáll egy autós. Van gyermeke, látom az arcán, a kézmozdulatán. Visszamosolygok, indulnék is, ám ekkor jólelkű sofőrömet előzni kezdi a kocsisor. Azt hiszem, nekik nincsenek gyerekeik…



Az emberiség ősi vágya: „Bárcsak repülni tudnék” soha nem olyan erős bennem, mint amikor a zebrán kelek át. Tudni kell, hogy kisvárosunkban, valamilyen rejtélyes oknál fogva, a járdaszegélyekhez csak az úttest egyik oldalán alakítottak ki íves babakocsi felhajtót. Így történhet meg az, hogy míg a járdáról való lelépéskor egy pillanat törtrésze alatt az utcán találom magam, addig ugyanez visszafelé, a túloldalon már legalább 5 másodperces művelet. Billentem ugyanis a babakocsi orrát, feltolom, emelem a másik végét, majd magam is fellépek. De ma már, 6 hónapnyi babakocsizással a hátam mögött, nem ijedek meg a felharsanó dudaszótól, ami igyekvésre biztat.


Valaki figyel!


A boltban valóságos béke szigete fogad. Elmélázva sétálok a sorok között, szövöm a terveimet a vacsoráról, összefut a nyál a számban (Látott már valaki jóllakott kismamát? Én mindig éhes vagyok!), amikor különös érzés kerít hatalmába. Úgy érzem, figyelnek… Mit figyelnek! Megfigyelnek, és követnek is! Hogy a megérzésem nem paranoia, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a biztonsági őr, aki mellém lépve alaposan átvizsgálja a babakocsit, minden irányból. „Elnézést! Loptam talán valamit? Észre sem vettem!” – gondolom sértetten, de aztán belátom: ez a dolga. Csak végezhetné udvariasabban is. Ja, és akár azokat is megfigyelhetné, ellenőrizhetné, akik valóban lopnak…


A pénztárhoz érve elfog az aggodalom: „Úristen, fel fog ébredni és ordítani kezd!” Az önbeteljesítő jóslatok tipikus példájaként a kislányom hamar rá is zendít. Nosza, rajta, ki innen, amint lehet! Az utcazaj, a forgalom általában jótékonyan hat gyermekem idegzetére. Nem úgy az enyémre! Bár kínosan ügyelek, hogy a járdán közlekedve is betartsam a „jobbra tarts” általános szabályait, időnként úgy érzem, teli van a város angol turistákkal. Másra nem tudok gondolni, amikor azt látom, hogy a jobb oldalon haladva, a szemből jövő hirtelen áttér a mi sávunkba, és a világért se menne odébb! Nem, inkább megáll, és türelmesen (olykor türelmetlenül) megvárja, amíg a babakocsival kikerülöm őt. Tudom, aki még életében nem tolt bébijárgányt, az nem is sejti, mennyire nehéz ezekkel a dögökkel a manőverezés! No, de mi a helyzet anyatársaimmal? Azokkal a nőkkel, akik világmegváltó gondolataikat a járda közepén állva, maguk köré tökéletes barikádot állítva tárgyalják meg? Erre sosem fogok rájönni, de megkérem őket, hogy engedjenek el, és félre is állnak – most már a járda melletti füves részen mi is elférünk. Hurrá!


Mosolyogj!


A sétánk felénél tarthatunk, mire mindkettőnknél elszakad a cérna. A gyerek már nem is sír, hanem egyenesen sikít, az utca teli van bamba „angol turistákkal”, az autósok szemében közellenség vagyok, a biztonsági őrök minden boltban „tolvajnak néznek”, kész, vége, elegem van! Nem bírom tovább, ölbe veszem a kisasszonyt. Bár haladni így nem tudunk (elblicceltem az utóbbi hónapok fitness óráit, képtelen vagyok fél kézzel a gyereket, másik féllel a babakocsit vonszolni), de legalább behúzódunk egy fa alá és élvezzük a csendet.

És láss csodát! A mogorva, rosszindulatú tömeg eltűnt, úgy fest, hogy ezúttal a vidám, mosolygós embereket engedték ki a munkahelyekről, iskolákból, idősotthonokból. Ahogy ott ülök a padon, ölemben a gyermek, hirtelen mindenki azt hiszi, hogy az ismerőse vagyok. Mosolyognak, köszönnek is, érkeznek a „Jó napot”-ok egyre-másra, én pedig zavartan nézek rájuk. „Kérem, én csak 2 éve élek a városban, nem ismerek senkit, össze tetszik téveszteni valakivel…” – mondanám, de akkor csemetémre siklik a szemem, és egyszeriben mindent megértek. A kislányom már nem sír, éppen ellenkezőleg. Teli szájjal nevet az összes mellettünk elhaladó járókelőre, féktelen örömében üti a vállamat, és aprókat sikkant, valahányszor megrezzen egy levél a fán. Még egy szót sem ismer, de már érti a mondást: „Mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád!”

 

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL