Só, bors, csipetnyi perpatvarral

Állítólag léteznek olyan párok, akik büszkén hirdetik, hogy ők bizony sosem esnek egymás torkának. Még egy hangos szó sem csattan el soha. A-ha. Én meg azt mondom, hogy az ilyesmi elképzelhetetlen. Nincs az a viszony, ahol mindig, mindenben tökéletes az összhang. Nem létezhet úgy férfi és nő hosszabb-rövidebb ideig egy fedél alatt összezárva, hogy mindig egy követ fújjanak. Ha máson nem, össze lehet veszni a mosogatási szokásokon, a „te miért nem takarítod soha ki a kádat” kezdetű kiakadáson; vagy hogy az egyik hasznosnak ítéli-e meg a beágyazást, mikor úgysincs otthon egész nap senki, míg a másik szerint némi rumlitól lesz otthonos a lakás. Ezekkel úgy vagyunk: nem nagy dolgok. Valóban nem azok. De viták. Amit meg fentebb írtam a nők bevásárló körútjáról, az itt érvényes. Nagyon nem mindegy, hogy ezek az ellentétek milyen gyakran ütik fel a fejüket. Megsértődni egymásra amúgy sem csak apróságok miatt lehet. Komoly témák miatt is hajigálhatjuk egymáshoz a tányérokat. Csak akkor a következő shoppingnál azokat is újra venni kell. Feltéve, ha merünk szólni miattuk.

Egyedül is lehet?

Mára már teljesen idejétmúlt vélekedések szerint a nőnek hallgass a neve egy kapcsolatban. Megdöbbennétek, hogy mennyi férfi gondolja még mindig így, de szerintem azért van fogalmatok ennek a számnak a nagyságáról. De vajon jól tippelnétek-e meg, hogy hány pasi közlekedik a küszöb alatt, száján lakattal? A házi rabszolga szintjére alacsonyított sorstársaink valahol nagyon az elején rontották el. És erre, Hölgyeim, Ti azonnal ráéreztek. Bámulatos hetedik érzéketek van ehhez! Pasiszemmel tisztán kirajzolódik egy nőtípus, amely rögtön a kapcsolat elején a saját kezébe ragadja az irányítást, és innentől már csak az a kérdés, hogy a fickója pórázát vagy a zacsijait szorongatja-e jobban. Így történik ez a vitáknál is, de lehet-e az ilyesmit vitának nevezni egyáltalán? Hiszen az „apukám, az lesz, amit én mondok” hozzáállás minden, csak nem kétoldalú kommunikáció. Alávaló módszer ez tőletek, de el kell ismerni, hogy hatásos. Ám nem mindegyikünknél!

Indulhat a menet!

A jóhoz mindenki könnyen hozzászokik – a nők meg különösen. Ezért aztán, ha egy-két kapcsolatban ráállt arra, hogy csak az Ő szava számít otthon, akkor felkészületlenül fogja érni, ha a helyzet változik. Mert a sors meg akarja tanítani valamire azzal, hogy váratlanul egy olyan férfit sodor az útjába, akiben emberére akad. Furcsa perverziótok folytán vannak olyan példányaitok, akik kifejezetten elvárják a társuktól, hogy mondjon ellent nekik. Ha azonban ez a vágy annyira sincs meg bennetek, mint a főzésé, akkor a lakás üvöltözéstől lesz hangos. Úgy meg nehezen lesz tartós a holtomiglan, holtodiglan. A címben említett só és bors, vagyis az izgalom meglesz, de a boldogság aligha. Hosszútávon meg egyenesen gyomorgörcs közeli állapot, hogy „ma vajon miért fogunk veszekedni otthon?”. Lássuk be: kötözködnivalót mindig találhatunk.

Furcsa klón: bolhából elefánt

Drágáim, Pasiszemmel az tényleg iszonyatosan zsibbasztó, ha úgy érezzük, hogy – elnézést a kifejezésért – de folyton csesztettek minket. A pohár meg betelik. Vannak köztünk, akiknél előbb, és akadnak, akiknél később. Egy okos nő megtanul nyelni. Nem azt, he-he. Hanem tudja, hogy ha sokat szekálja a paliját, annak nem lesz jó vége. „Rendben van a kapcsolatunk, csak apróságokon szoktunk veszekedni” – meséli egyik barátnő a másiknak. Oké, kisanyám, de milyen gyakran? Mert a sok apróság valami naggyá és rondává állhat össze. Egyébként ennél a pontnál megtaláltam a nyolcadik érzéketeket is: különleges képesség a problémák felnagyítására. „Ez miért akkora ügy?” – kérdezi megannyi férfi vöröslő fejjel. Igen, ami nekünk csekélység, abból Ti óriási drámát tudtok csinálni. Bár elismerem: a fickók között is lehet olyan, aki szereti otthon megjátszani a főnököt, és mindenbe beleköt. De ezt vajon lenyelitek-e?

A fekete lepke nyomában – háló nélkül

„Az igazság az olyan, mint egy fekete lepke, amit keresel a sötétben” – énekli a kedvenc hazai zenekarom. Mégis, mennyien hisszük azt, hogy az igazság csak a mi oldalunkon állhat. És ehhez a végtelenségig képesek vagyunk ragaszkodni. Ti meg műköröm-szakadtáig. Ezt mindenki az egóra vezeti vissza: „nehogy már én fújjak visszavonulót!”. De! Fújjál! Úgyis annyi problémánk van a büszkeségünkből, minek egy újabb? „Te vagy a nagyobb, neked kell okosabbnak lenned” – hajtogatták ezt rendszeresen a szülők unokaöcséimnek. Felnőttkorban is megfontolandó tanács. Főleg férfiaknak. Egyértelmű, hogy mi vagyunk az okosabbak, így vita esetén semmi kárunk sem származhat abból, ha néha engedünk a nőnknek. „Jól van, Cicusom, legyen, ahogy szeretnéd” – ettől még nem billen le a teremtés koronája a fejünkről. Hozzáteszem, néhány nőnek is illene elsajátítani, hogy mit is jelent az „okos enged, szamár szenved” közmondás…

Só, bors – vagy inkább desszert?

Azért mindezek ellenére jóvá kell hagynom, hogy néha egy kis veszekedés nem árt. Hiszen ha nem lenne, hogyan csaphatnánk be magunk mögött az ajtót, mikor felindultan elszaladunk inni egyet a haverokkal? Ha nem lenne, hogyan birtokolhatnánk egész este a távirányítót, arcunkon a „ne szólj hozzám” kifejezéssel? Ha nem lenne, nem várhatnánk el életünk párjától, hogy kiengeszteljen minket. És ha nem lenne, nem lenne békülő szex sem, ami nélkül jóval szegényebb lenne a történelem. Szóval nem baj az, ha nem értünk mindig egyet. Főleg, ha kulturált keretek között tudjuk tartani a vitát. A végén még talán jót is nevetünk azon, hogy milyen marhaságon tudtunk összeveszni. De Pasiszemmel nagyon fontos: a békülő szexről ekkor se feledkezzünk meg!