Hogy beszélsz te velem?!

Persze Ti sokkal jobban, és mindjárt meg is magyarázom, hogy miért. Kezdjünk rögtön egy szemléltető példával. A nagyon nagy svéd áruházlánc még nagyobb sorában áll egy ifjú legény, hogy élelmet vigyen az egyik asztalnál ülő barátnőjének. A srác selyem lágyságú hangon leheli szerelme felé: „Mit kérsz, Drágám?”. A lány oda se pillant, nyomogatja a telefonját, és unott hangon odavakkant: „Amire gondolok, azt”. Na, ez volt az a pont, amikor legszívesebben odamentem volna, és elmagyaráztam volna neki, hogy „Kisanyám, azért mert a fickód úgy öltözik, mint egy igazi balek, leszel szíves nem úgy kezelni őt, és normálisan válaszolni neki!”. De ez csak egyetlen kiragadott eset. Szerintem Ti, kedves Olvasók, is lépten-nyomon belebotlotok olyan párokba, akik képtelenek kedvesen szólni egymáshoz. Hogy beszélhet így egymással két ember, akik szeretik egymást? Sajnos hajlok arra a megállapításra, hogy ez kortünet. Pasiszemmel nézve eme elkeserítő viselkedésforma mögött több minden is meghúzódhat, és én leszek oly’ kegyes, hogy ezt meg is osztom Veletek.

A melót nem viszem haza, csak a dühömet

Nekem tényleg kinyílik a bicska a zsebemben attól, ahogy a férfiak és nők manapság egymáshoz szólnak. Sok esetben az „elkövetők” ráadásul olyan személyek, akikből ezt ki nem néznénk. Egyik legjellemzőbb álruhájuk az, amit a munkahelyen viselnek. Angyali mosollyal és széles jókedvvel beszélnek minden kollégával, segítőkészek, nagyot nevetnek, szinte a méz kicsordul a szavaikból. Ám egyszer lehull az álarc. Elég egy telefonbeszélgetés, vagy néhány elejtett megjegyzés, amiből kiderül, hogy Mr. vagy Mrs. Megjátszós a társát alig veszi emberszámba. Ez az egyik legundorítóbb dolog. Mert oké, hogy szigorúan nézve a kollégáiddal töltöd napjaid nagy részét, de nem ők fogják majd a kezed, ha beteg leszel, nem az ő vállukon sírod el a panaszaid, és nem ők lesznek majd ott támaszként, ha az élet nehézségeket állít eléd. Az is randa, mint a pók szőrös térde, hogy a bent felgyülemlett feszkót otthon, a kedveseden vezeted le. Hölgyeim, a tanácsom Pasiszemmel: mielőtt átlépitek a bejárati ajtó küszöbét, fújjatok egyet, és ezzel engedjétek el a munkahelyi gondokat. Ne az a szerencsétlen szívjon ezek miatt, akit papíron a legjobban szerettek.

Vörös jelzés: elsüllyedek

A vörös jelzés az arcomra ül ki, a szégyentől pedig szívem szerint elsüllyednék. Mert akad, aki nem kizárólag a négy fal között, négyszemközt beszél a párjával úgy, mint egy alattvalóval. Elég gyakran megfigyelhetjük, ahogy férfiak és nők idegenek, vagy akár ismerősök előtt hozzák kellemetlen helyzetbe a másikat verbálisan. Ez megtörténhet egy boltban, de egy baráti összejövetelen is. És az annyira megalázó, amikor mondjuk, a pénztáros orra előtt kezdődik el a kioktatás, és csak úgy repkednek a „Te szerencsétlen” és az „Erre sem tudsz figyelni” kezdetű mondatok. Annyira kicsinyes dolog, amivel a kiabáló szép vastag szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. Hiszen a másik azért a társunk, hogy kölcsönösen kiálljunk egymásért. Nem azért van, hogy belerúgjunk, hogy rajta töltsük ki a mérgünk. Pláne nem egy idegen orra előtt. Pont az szúr hátba, akitől a pajzsot várnád. Barátok előtt sem jobb az ilyesmi, mivel a többiekben ilyenkor mindig megfogalmazódik, hogy „hm, láthatóan dúl a szerelem köztük…”

Köszönöm, hogy kéred

„Add már ide a sót!”. Elég sokszor halljuk, igaz? Pedig földi pályafutásom egyik első leckéje volt – aztán lehet, hogy ez nem mindenkinél van így -, hogy megtanítottak a kérem és a köszönöm szavak rendszeres használatára. A mai napig nem esik nehezemre ezeket odarakni a mondat elejére és végére. Mi több, nekem teljesen természetes. Mégis, rengeteg párbeszédből hiányzik ez férfi és nő között. És erre Pasiszemmel egyáltalán nem válasz, hogy „most mondjam neki minden alkalommal?”. Igen, bakker, mondjad! Ez ekkora megerőltetést jelent? Nem a rabszolgád a másik. Sokszor halljuk, hogy a partnerek félszavakból is megértik egymást. Nos, ezek nem azok a félszavak, amiket meg kellene spórolni. De sokan ugyanígy képtelenek beismerni, ha hibáztak. Egy Hölgy ismerősöm például képes volt kijelenteni azt, hogy Ő senkitől sem kér bocsánatot, mert senki előtt nem fog meghunyászkodni. Ja, vagy úgy… Ilyenkor már nehéz eldönteni, hogy mi a rosszabb: ez, vagy ha nem szólunk egymáshoz. És hogy meddig mehet ez így?

Már vénülő protkómmal üvöltöm a nevedet…

Fentebb jórészt egy kalap alá vettem a két nemet. Egyrészt utálok általánosítani, másrészt ebben egyformán hibásak vagyunk. Ha azonban alaposan végiggondolom, rá kell jönnöm, hogy sokkal több nő beszél úgy a fickójával, mint kocsis az engedetlen lovával. De csak addig, míg a ló vissza nem rúg. Szomorú, de a gyengédebb nem tagjai között vannak, akik nem tekintenek férfiként a társukra, és ezt szavaikkal éreztetik is velük. Mintha minden csalódásért őt hibáztatnák. Vagy mintha így akarnák kifejezni, hogy „nem te vagy a nagy szerelem, örülj, hogy megtűrlek”. Ha ló nincs, jó a szamár is. Csakhogy, Kedveseim, a szamaraknak is van tűrőképessége. És azt ajánlom nektek, ne feszegessétek ennek a határait. Sok Pasitársam elköveti azt a hibát, hogy csak nyel és nyel, ahelyett, hogy az elején leállítaná a nőt. Aki ehhez hozzászokik. És ha Ti valamihez hozzászoktok… Drágáim, azt mondom, vegyetek példát az egymás mellett tipegő kedves, idős párokról. Akikre jó ránézni, és akiknél jó hallgatni, hogy milyen szelíden szólnak a másikhoz. Egy egész élet tiszteletével, megbecsülésével. Amiből érezni, hogy mennyire örülnek annak, hogy a másik itt van velük. Sokszor még a lovak is beérik a kockacukor helyett egy-egy kedves szóval. A szamarak meg aztán főleg.