A nyár veszélyei otthon

Drótkötél és bűntudat

A tieid kötélből vannak? Mármint az idegeid. Az enyémek nem, de hiába is lennének. Drótkötél lenne a minimális rendszerszükséglet a lányomhoz. Pedig őszintén mondom: jó kislány. Csak így óvoda híján, kánikulában, panelben sokat unatkozik szegény. Apropó, óvoda! Nálunk megdőlni látszik az óvónők azon feltételezése (állítása), miszerint nyáron jobb a gyereknek anyával. Nem jobb. Találhatok én ki bármilyen programot, játékot, fejtörőt, vagy tornamutatványt, ültethetünk virágot, főzhetünk együtt, végül mindig be kell látnom: unalmas vagyok. Ha pedig egy gyerek unatkozik, a következő pillanatban biztosan talál magának valami izgalmasat, amit mi, földhözragadt, begyepesedett elméjű felnőttek csak úgy emlegetünk: rosszalkodás. Mit lehet tenni az alapvetően jó, de aktuálisan éppen rosszalkodó kisgyerekkel? Ha (drót)kötélből vannak az idegeid, valószínűleg melléállsz te is rosszalkodni, vagy észrevétlenül eltereled a figyelmét és fejcsóválva feltakarítod rosszasága eredményeit, vagy simán csak hagyod, hadd foglalja el magát a gyerek. Ha azonban hiánycikk a drótkötél idegzet, mint ahogy nálam is, könnyen lehet, hogy kiabálsz, sírva fakadsz, lerogysz egy biztonságos sarokba. Este pedig éjfélig azon rágódsz, miért nem voltál sokkal-sokkal türelmesebb ehhez az angyalhoz, aki pedig most is milyen édesen, félig nyitott szájjal alszik, pihés hajacskája a fejére tapad az éjszakai hőségben…

Szervezés kérdése

Sosem tartottam igazán jó szervezőnek magam, de amióta nyári szünet van, mindent felülmúl otthonunkban a fejetlenség és a rendszertelenség. Pedig minden nap elhatározom: holnap másképp lesz. Rendes időben kelünk, és csak úgy pörgetjük a tennivalókat! Kilenckor már a játszótéren hűsölünk, hogy 11-re hazaérhessünk az egyébként tisztán, rendezetten itt hagyott lakásunkba, és elfogyaszthassuk a jó előre elkészített, finom ebédet. Aha, ahogyan azt szervezetlen anyu elképzelte! Először is, a rendes időben (mondjuk fél 7-kor) történő kelés megszűnt. Nincs, és félek, nem is lesz már többé soha. Helyette a két véglet között lavírozunk. Vagy társasozunk hajnal fél 5-kor a padlón, és merengve bámuljuk (én legalábbis) a szomszéd ház elhúzott sötétítő függönyeit, vagy 8-kor még a másik oldalunkra fordulunk. Tudom, ez utóbbi az én hibám: könyörtelenül fel kellene ébreszteni a kis hétalvót. Próbáltam, nem megy. Még nem találtam meg azt a kapcsológombot a husikás kis testén, amivel fel lehetne ébreszteni, ha ő nem akarja. Illetve, van valami hasonló funkció rajta, de, ha arra véletlenül rálelek, akkor egész napos hiszti a részem cserében. Nem vállalom. Inkább aludjon az a gyerek, ha álmos! És így borul fel szépen, reggeltől a napirend.

11-re érünk ki a játszótérre, ahol már javában tombol a kánikula, következésképpen a két darab árnyékot adó fa alá húzódott az egész lakótelep apraja-nagyja. Van itt mindenféle „jóság”: homokdobálás, játékon összeveszés, hintával fejbe rúgás, darazsak és hangyák számlálatlanul. Hazaérve esszük az előző napi maradékot, ami nem olyan nagy baj, rosszabb, hogy délben kezdek neki a másnapi főzésnek. A hőmérő higanyszála hamar meghaladja a 35-öt, én pedig esküdözöm, hogy másnap hajnal 4-kor kelek. Porszívózni már csak a délutáni alvás után tudok, ami persze szintén elhúzódik, így a délutáni játszóterezés estére csúszik. Lefekvés legkorábban 11-kor, és másnap újra indul a gépezet, természetesen akkor is csikorogva egy kicsit…

Játék határok nélkül

Azért persze játszani is szoktunk. Együtt, családilag. Ebben az a jó, hogy a 3,5 éves gyerek már kezdi érteni, értékelni és betartani a szabályokat. Na, ja. A sajátjait. A társasjátékot például azért szereti, mert lehet dobókockával dobni. Lehetőleg testre… A „ki következik?” nálunk nem kérdés: mindig a legkisebb. Ha valami fondorlatos módon mégis magamhoz kaparintom a dobókockát, nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy meg ne próbáljam nyerni a partit, meg ne találjam a keresendő ábrát, és tartózkodjam a túl sokáig pörgetéstől, mert az neki rémesen unalmas. Szép is a nevelés, csak kicsit küzdelmes! De megéri. Néhány órányi veszekedéssel fűszerezett társasozás után a gyerek igazán előzékeny tud lenni. „Anya, dobjál! Nézd, ott a tükör, amit keresünk, ha kihúzod, nyersz!” Köszi… öröm veled játszani, de tényleg.

Nagyobb élmény a szabadban történő mozgásos játék, például a foci. A múlt héten is fociztunk nagyjából 5 percet! Aztán félreléptem, és 2 napig nem tudtam lábra állni. Elismerem, erről a gyerek nem tehet. Mindenesetre jól összekuszálta az eset az amúgy is hadilábon álló napirendünket.
Strandolni mindenki szeret! Kivéve, ha a víz túl hideg, vagy túl meleg (ideális hőfok azt hiszem, nem létezik, legalábbis a lányom számára), ha van vízi pisztoly, ha nincs vízi pisztoly, ha süt a nap, ha beborul az ég, ha forróság van, ha szél van, ha jönnek a bogarak, ha sehol egy állat… Puff neki! Ennek is veszekedés a vége.

Van az az arckifejezés, talán te is ismered. Az a tipikus, kikerekedett szem, eltátott száj, mely láthatóan azon vacillál, hogy sírásra görbüljön, vagy nevetésre, és mindehhez a remegő hang: „Anya…” Mi, anyák, ebből azonnal tudjuk, hogy valami történt. Elsőként a gyerek végtagjait és egyéb nyúlványait ellenőrizzük, ha ezek megvannak, és gyanús piros folyadék (vér) sem szivárog belőlük, akkor az új bútort vizsgáljuk át, ha az sem dőlt össze, jöhetnek az étkészletek, majd szép sorban a lakás többi része. Előbb-utóbb biztosan kiderül, hogy málnaszörp ömlött a bézs színű falra, elmerült a WC kagylóban apa szerződése, vagy valaki Micimackót rajzolt az új monitorra. Ez utóbbit természetesen golyóstollal…

Öregszem

Július eleje van, 1 hónapja tart a nyári szünet. Azóta öregedtem kb. 3 évet, ez tehát – ha a dolgok nem változnak - 9 év lesz szeptemberre. Nem bánom, nem vagyok az a fajta, aki mindent ráhagy az egyébként hisztikorban lévő gyerekére. Valakinek meg kell tanítania, mire valók a szabályok, miért érdemes élvezni azt, ami van, még, ha kevés is, és miért jó néha kompromisszumokat kötni.

Közben pedig újra és újra megfogalmazódik bennem a gondolat: óvodáskorú gyereknek az óvodában a helye. Két esetben érzem ezt különösen erősen. Amikor álláskeresés közben egyik kezemben gyerekkéz, másikban plüssállat, és próbálom hitelt érdemlően elmagyarázni a munkáltatónak, hogy a helyzet csak átmeneti, a gyerek valójában óvodás. A másik pedig, amikor végre hazaérnek az oviból a szomszéd kisgyerekek (ők járhatnak, az ő szüleik dolgoznak), összeverődik a banda, és elsimulnak az idegek. Felnőtté, gyereké egyaránt.