Túl a gyerekszobán

Kiválasztottak vagyunk

Azt hiszem, semmi közöm hozzá. Mármint a gyerekemhez. Oké, én bújtam össze az apjával, az én testemben fogant meg, én hordtam ki és szültem meg, (mások mellett) én nevelem, én gondozom azóta is. De ezen túl, nos, nem hiszem, hogy bármi közöm lenne hozzá. Ő van, mert jött valahonnan, talán ránk bökött hosszú ujjacskáival egyszer, egy felhőn ülve, „Ők lesznek a szüleim!” - felkiáltással, és attól fogva ügyesen mozgatja a szálakat. Igen, lehet, hogy azt a mérhetetlen fogfájást is ő okozta nekem, melyet a férjem csak egy extra szeretkezéssel tudott enyhíteni. (Akkor még nem gondoltam, hogy a pár perc fájdalommentességért cserébe életem végéig fájni fog a fejem valaki miatt…) Ő ismert bennünket, jóval azelőtt, hogy mi megismerhettük volna őt, vagy akár magunkat. Ismeri az örömeinket, aggodalmainkat, s bár gyermekésszel még nem éri fel, de jól ismeri a világ napfényes és árnyékos oldalait is. Aprócska bölcs, s bár tudom, van a „fajtájából” még sok „példány”, nekem ő a mindennapi csoda. A szüntelen álmélkodás: „Jééé, ezt meg honnan tudja? Ki mondta neki? Mikor hallhatta?”

Nem tudja, nem mondták neki, nem hallotta, mégis érti. Ki érti ezt? Mondom, nincs közöm hozzá, nincs hatásom rá. Miféle szülő, nem igaz? Az ilyenek kölykeiből lesznek az elkényeztetett, önimádó, mindenkin átgázoló kis (majd nagy) majmok. De ő nem olyan. Érzékeny, gondoskodó, mindenre, és mindenkire odafigyelő mini felnőtt, akinek lány létére simán el lehet, sőt el kell mondani, mi a különbség a pneumatikus és a hidraulikus gépek között. Aki előtt nem szabad sírni, mert rögtön valami jóvátehetetlent sejt a könnyek mögött; aki a világ legtermészetesebb dolgaként közli, hogy egy néni ül a szerintünk üres padon, és aki alaposan átszervezte az általa szülőknek választott nő és férfi házasságát.

Ma este…

Igen, este, habár néhány éve még (jó) szokásunk volt nappalra időzíteni az intim pillanatokat. Este tévéztünk, csavarogtunk, vagy szimplán csak aludtunk, de változtak az idők, és ma az estére készülünk. „Siess haza!” – súgom a fülébe, melynek eléréséhez még akkor is lábujjhegyre kell állnom, ha ő lehajol. Tudom, hogy érti: nem attól tartok, hogy kihűl a vacsora, inkább az ágyat szeretném mielőbb bemelegíteni. Az ágyat, a hitvesit, s, hogy a szó takarja a valóságot, némi cselhez folyamodom. „Kicsikém, az ágyacskád panaszkodott nekem. Azt mondja, elhagyatott, mert nem használod. Ma este megvigasztalnád azzal, hogy benne alszol?” Erről eszembe jut a védőnő, aki 3 éve azzal riogatott, hogy a gyerek még 8 évesen is köztünk fog aludni, ha nem teszek valamit sürgősen. Emlékszem, azt feleltem, hogy mire oviba megy, külön alszik majd. Hát, egyelőre 0-0 az állás, vagyis a védőnőnek sincs igaza, és én is tévedtem. Visszagondolok azokra is, akik szívtelennek tartottak, mikor félidős terhesen azt mondtam: az én gyerekem nem fog a szülői ágyban aludni! Szigorú voltam, tele elvekkel, szabályokkal és energiával. Most ránézek az akkori pocaklakóra, gyönyörű, fenyőfa ágyacskája mellett áll és töpreng. Szeresse, ne szeresse? „Anya, ma este itt alszom!” – dönt végül, mintha épp most jutott volna eszébe az ötlet. „Jó!” – rikkantom, s belül elkezd mardosni valami. „Francba. Külön alszik.” Annak persze örülök, hogy a hitvesi ágy felszabadul a dajka szerep alól. Epillálok, hajat szárítok, takarítok, illatosítok, főzök, közben szóláncot és társast játszom, táncolok kicsit a konyha közepén, elbújok az ágy és a radiátor közé, gondosan ügyelve rá, hogy valamelyik testrészem kilógjon. Anya, feleség, nő szerepe kevereg bennem, néha vicces, néha zavarba ejtő, még nem tudom, melyik kerekedik felül, mire leszáll az este.

Hol alszol ma?

Mit is mondott, mikor dolgozni indult? „Fürdesd meg, mire hazaérek!” Na, ezzel elcsúsztunk, de nyár van. Fél kilenckor nyugszik a nap, mégis, hogyan dugjam ágyba 7-kor, ragyogó napsütésben? Nem sikerült, de én is jól éreztem magam az alkony illatától fűszeres játszótéren. Most viszont mennék. Pörgetném az eseményeket, de jaj, itt egy bögre, ott egy tányér, mosogatni kell. „Fürödjetek meg!” – kiáltok keresztül a lakáson, de hiába. Meg sem hallják, a sokadik szabadfogású birkózómeccs zajlik az ágyon – a hitvesin. „Apa, kapj el!” – és apa elkapja, a feje fölé emeli, pörgeti „Úristen, elejted!”, nem ejti el, de én ezt inkább nem nézem. Különben is, mit fárasztja magát, a végén még elalszik, mire mindennel elkészülök! „Anya, ma este veletek alszom!” Velünk? Ma este?! „Az ágyad szomorú lesz! Megígérted neki!” „Nem ígértem meg, de különben is nagyon megértő.” Megértő. Az ágy. Hát persze, a miénk is. A hitvesi, hiszen szülői is egyben. „Francba. Velünk alszik.”

Tulajdonképpen mindegy, a lényegen, a ma estén úgysem változtat. „Emlékszel a reggelre?” – a mosolyom veszített a kacérságából, naná, hiszen csak félig jött össze a szőrtelenítés, vadító meg egyáltalán nem lettem. „Mintha két hete lett volna!” – sóhajt. Távirányító a kézben, szem az EB-re szegeződik, a gondolatok valahol a Tippmix körül kavarognak. Ezt nem hagyhatom! Nemrég még vérig sértődtem volna, de ma, ma az leszek, aki megérdemli. Megérintem, óvatosan, de céltudatosan. „De amit megbeszéltünk, arra emlékszel?” „Hogyne.” Nem emlékszik, vagy azt reméli, arra gondolok, amikor a hétvégi ebédet egyeztettük. Na, jó, gyerek alszik „Anya, anya, gyere ide!”, rohanok, de tényleg alszik. Csak beszél álmában, nehogy egy félórára ellazulhassak. Érzelmi pióca, leszívja minden életerőmet, de nézem, csak nézem, gyönyörű, tökéletes, az enyém, és még sincs semmi közöm hozzá. Minimális szerepem van csak abban, hogy ő lett, hogy ilyen lett. Körbenézek, van-e még tennivaló, nem tudom, honnan jön az erő, csak érzem, hogy nem pihenhetek.

Akkor is, ha nem akarom!

„Siess!” – súgja hátulról megölelve, kihívón, csábítón. „Eszébe jutott!” Sietek. Sietnék, de olyan jó a víz, aztán bekészítem a mosógépbe a holnapi mosnivalót, ha felébredek hajnalban, reggel már teregethetek is. Végül elkészülök. Még egy pillantás a gyerekre, az apró bölcsre, aki mindig tudja, mit akar. De mi ez? Hív az ágy, szinte leránt magához. A hitvesi, a szülői – az, amelyikben aludni lehet. Álmos vagyok, ami nem csoda, elmúlt tizenegy. Visszamegyek a másik szobába, velem ellentétben az EB még kitart. Lassan a szívemre kúszik a sértődés. De rá haragszom, vagy magamra? És egyáltalán miért? Miért jobb a számítógép elé ülni, mint mellé, még, ha meccset néz is? Legyőzöm magam, odakuporodok. Meleg, jó illatú – Ő illatú, pont, mint 11 éve – eltart egy darabig, míg rám figyel, de megteszi végül. Tudnék most vitázni, számon kérni, minősíteni, és megtehetné ő is. Hallgatunk. „Tudod mit? Szeressük egymást akkor is, ha nincs hozzá kedvünk, ha túl fáradtak vagyunk, ha nemsokára éjfél, és reggel újra korán kelünk!” És szeretjük egymást. Innen tudom, hogy megérte, hogy megéri minden áldott nap újra kezdeni, talán innen az erő és minden, amit teszünk.

Rég elmúlt éjfél, utolsó erőnkkel még jól kidumáljuk őt. A harmadikat, az apró bölcset, aki minket választott. Mit mondott, mit csinált, hogyan oldott meg, mennyit változott, és mennyit változtatott rajtunk! Hozott az életünkbe, vagy csak kicsomagolta, ami amúgy is benne rejlett? Messziről jött, vagy a szívünkből nőtt ki? Azért lehet ő, mert mi vagyunk, vagy azért lettünk mi, hogy ő lehessen? Egy biztos: olyan jó lenne még egy! Neki, nekünk, a világnak. Talán valahol ott ül már egy felhőn, és minket figyel… Elalszunk, de előtte még egymás kezét keressük a sötétben. Puha, meleg, biztonságos. Erős vagyok, szép vagyok, bátor vagyok és elégedett. Itt vagyok, nő vagyok, és velem van a férfi. Túl a gyerekszobán.