Szerelem az első gyerekig

Végtelen szerelem

Sokáig nem értettem, miért mondja mindenki, hogy a rózsaszín köd úgyis elszáll, s akkor ottmaradok egy középszerű férjjel, aki a büdös zokniját a szőnyegen hagyja, és csak azért mozdul meg vasárnap délután, hogy a fotelbe helyezett lábait megcserélje. Azt is jósolták, hogy úszógumim lesz majd, a nevetőráncaim igazivá érnek, és kérés helyett sárkányüvöltés tör majd fel a torkomból, ha szeretnék valamit. Egy percig sem hittem a károgóknak, nálunk ugyanis a rózsaszín köd csak termelődött, gomolygott évekig. Ha visszatekintek, nem emlékszem, hogy akár csak összefutottam volna férfiakkal az utcán, a munkahelyeimen, vagy a közértben. Voltak hímnemű egyedek szerte a világban, és volt Ő, a férjem, aki összefogott és egyben tartott mindent. A Világot jelentette, az okot és az okozatot, a célt és az értelmet. Tudtam, hogy ugyanez fordítva is igaz. Csak én vagyok neki, munka, barátok, család sokadlagosak, mert az első szempont mindig az, hogy én elégedett vagyok-e. Mégsem volt szűk a tér, vagy unalmas az idő. Ragyogó, boldogságos évek voltak, amikor egyikünk sem gondolt arra, milyen lenne mással, vagy legalább a másik nélkül. Tudtuk – úgy tudtuk – hogy végtelen a szerelem.

Az első jelek

Ma már tudom, a szerelem nem örökké, de még csak nem is az utolsó vérig, hanem az első gyerekig tart. Az, hogy nálunk ez épp hét év után következett be, nem javított a kapcsolat túlélési esélyein. Konkrétan egyszerre dőlt össze minden. Mert azt mondják az okosok, a hét év, az mindig változást hoz, a változás pedig törvényszerűen lemondásokkal jár. Az újszülött (két) egész embert kíván, ha pedig – mint nálunk – még egy új munkahely is bejön a képbe, garantált a káosz. Mit vettem észre legelőször? Semmit. Azt hittem, minden a legnagyobb rendben van. Továbbra is látni véltem a rózsaszín ködöt, és nem tűnt fel, hogy amit látok, tüdőlövésből származó véres szenny csupán. Fáradt voltam, sokszor ideges, ezek miatt pedig csalódott, de ezt teljesen normálisnak véltem. Vagy nem ilyen minden kismama? Fodrászhoz, kozmetikushoz nem jártam, mert minek, és, mert „úgyis olyan kevés az a pénz…”, a csini ruháimat a szekrény felső polcaira tettem, hiszen úgysem kellenek pár évig. A férjem pont olyan jóképű és vonzó volt, mint hét évvel azelőtt, sőt kiegészítette önmaga ellenállhatatlanságát azzal, hogy remek apává vált. Igaz, kevesebbet mosolygott és többet morgolódott, de nekem nem volt energiám arra, hogy ezzel foglalkozzam. Azt gondoltam, nagy, erős, okos fiú, majd megoldja a problémáit egyedül, lévén én is egymagam vagyok az enyémekkel, mint például szoptatás, csillapíthatatlan gyereksírás, megfejthetetlen babagondok.

Gyere, mesélj!

Valahogy így éldegéltünk egymás mellett, mint két testvér, aztán barátokká szelídültünk, mígnem egy napon felnéztem a kiságyból, és azt kérdeztem magamtól: „Ki ez az ember, aki itt ül a hálószobánkban?” Visszanézett rám, és láttam a szemein, hogy ő sem ismer engem. Kevés szívfájdítóbb élményben volt eddig részem, vagy tán nem is volt ennél rosszabb semmi. Hirtelen azt éreztem, hogy ezt én szúrtam el, nekem kell helyrehozni. Lázas kapkodás következett, mely egyre lejjebb sodort minket. „Gyere, mesélj! Mi van veled? Hogy érzed magad? Semmi? De mesélj már! Hagyd a hülye munkahelyedet, unom a szüntelen panaszáradatot!” Persze nem mondtam ki, de így gondoltam, s közben vártam. Vártam, csak vártam, hogy ő is visszakérdezzen. Megtette, kötelességtudatból. Valójában ő is nagyon unta az én panaszaimat. Gyerekről, kismamaságról, bezártság érzésről, depresszióról… Egyéb témám nem volt akkoriban. „Ne is vesződjünk beszélgetéssel! Nosza, bújjunk az ágyba, kényeztessük egymást!” De felsírt a gyerek, megszólalt a telefon, fáradt volt ő, vagy kimerült voltam én… És olyan, mérhetetlenül kiábrándító volt időpontot egyeztetni egy kiadós (értsd: sietve, fél odafigyeléssel elkövetett) összebújáshoz, hogy végül lemondtunk róla. Ha spontán nem lehet, szervezetten nincs kedvünk hozzá…

Elhatározás kérdése

Lehet szépíteni, takargatni, de nálunk bizony átmenetileg véget ért a szerelem. A rózsaszín ködöt felváltotta a szürke kötelességtudat és a sárgás színű rohanás. Tudom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül. Rengeteg kapcsolat szakad meg éppen akkor, amikor a pároknak legnagyobb szükségük lenne egymásra: a kisbaba érkezésekor. Mit lehet tenni? Vannak, akik elválnak, mások együtt maradnak és örökös „szomszédokként” élik az életüket. Örömmel jelentem, hogy van alternatív útvonal is, melyen vissza lehet jutni a boldogsághoz, bár tény, hogy ugyanaz már semmi sem lesz, mint azelőtt volt. Nem is kell, hogy ugyanaz legyen. Ami egyszer, hosszú évekig jó volt, az egész biztosan nem romolhat el egyik napról a másikra, és végérvényesen. A helyreállítás azonban rendszerint fáradságosabb munka, mint a megteremtés, vagy a megelőzés. Sok-sok erő és talán még több türelem szükségeltetik ahhoz, hogy a jó (vagy rossz) „szomszédok” idővel ismét barátok, majd társak legyenek testben és lélekben. No, és el ne felejtsem: elengedhetetlen még hozzá az akarat. Akarni kell, erősen és megingathatatlanul, hogy helyre jöjjenek a dolgok. Mert mindig lesznek, akik vallják, hogy ez az élet rendje, akik tudják, hogy valójában sosem illettünk egymáshoz, akik el sem tudják képzelni, hogy ugyanazzal az emberrel éljék le az életüket. És vannak kísértések is: valaki, aki vonzódik hozzánk, és ki tudja, talán jobb a jelenlegi társunknál… Mert tényleg megjelennek az eldobott zoknik, és felhangzik néha a sárkányüvöltés. Közben ott van(nak) a gyerek(ek) is, a napi gondok, a megélhetés problémái, és néha nem vagyunk biztosak benne, hogy jó úton járunk. Mi kell ahhoz, hogy megmaradjon, vagy épp visszatérjen az életünkbe a szerelem? Azt hiszem, elég egy elhatározás. Akarom, hogy így legyen, s, ha igazán akarom, már egyáltalán nem áldozat tenni is érte.