Tanácstalanságom története

Ugye milyen jó kis dilemmákat vetettem fel már rögtön a bevezetőben? És nem így van? Kapjuk a sok megfontolt tanácsot, és mindig abba próbálunk meg kapaszkodni, amelyet az adott élethelyzetben a legközelebb érezzük magunkhoz. Az egész pedig hova vezet? Oda, hogy elkövetünk egy csomó ostobaságot és meggondolatlanságot, vagy addig taktikázunk és várjuk a megfelelő pillanatot, míg az észrevétlenül elhúz az orrunk előtt. Utólag meg aztán már végképp mindenki nagyon okos, és pontosan tudja, mit kellett volna tennie. Amikor kivárt, akkor kellett volna lépni, és amikor megtett valamit, akkor jobb lett volna, ha egy kicsit a háttérbe húzódik. Így van ez akkor is, ha a férfi nőt akar magának. Előre elhatározzuk, hogy a „lassú víz partot mos”, vagy pedig a „többfrontos lerohanás” taktikát választjuk. Nagyon vékony a határvonal az emlegetett kategóriák között, és mivel a pasiszem általában csak a dekoltázsokra képes koncentrálni, ezért a legtöbbször észre sem vesszük, ha átesünk a ló túlsó oldalára.

A csendes erő diadala

Amennyiben minden kan magába néz, felismerheti, hogy az igazi sikereket akkor aratja le a Hölgyeknél, ha az égvilágon semmilyen elvárást nem támaszt az alakuló viszony felé. Én mondjuk szabályosan hidegrázást kapok attól, amikor szívtájéki felbolyduláskor a következő tanácsot kapom: „vedd lazán”. Kösz! Hogy lehet valamit lazán venni, ha 0-24-ben ezen pörög az agyad? De itt jön be a képbe a hozzáállás. Ahogy már mondtam, a férfiak is előre lejátsszák magukban, hogy mi lesz a hódítás végkimenetele. És bizony rengetegszer teljesen esélytelennek könyveljük el magunkat, ám úgy vagyunk vele: azért megpróbáljuk. Bakker, és ez a legtöbbször bejön! Lazán, természetesen fedjük fel lényünk valóját, nem rejtegetünk semmit, hiszen nincs veszítenivalónk (amúgy általában sosincs). Aztán mikor az annyira kívánt nő a karjainkba omlik, a kis romantikus énünk alig hiszi el, hogy ez velünk történt meg. Nem görcsöltünk rá, ennyi a titok nyitja. Szimplán csak tettünk érte. Hohó, újabb iciri-piciri választóvonalacska!

Tudod Te, hogy én azt hiszem, hogy Te tudod?

Amikor a férfit elhagyják, vagy nem úgy alakultak a dolgok a kapcsolaton belül, ahogy szerette volna, akkor sokan a „kutyaharapást szőrivel” megoldást javasolják. Vagyis a sebek enyhítésére keress gyorsan valaki mást, mert hát inkább Ő nyalogassa, mint Te. Lehet, hogy van, akinél ez működik, de képzeljétek el, Hölgyeim, sok pasi szíve és lelke nem veszi be az ilyesmit. Eleve ilyenkor fel kell kutatni a lehetőségeket, hogy merre lehet próbálkozni. És mivel amúgy is érzelmileg rottyon vagyunk, képtelennek bizonyulunk a legjobb formánkat hozni. Ennek a tetejébe még totálisan partot vesztettnek mutatkozhatunk, és kétségbeesetten keressük a pozitív visszaigazolásokat. A fene sem tudja eldönteni, hogy a megkörnyékezett csaj mennyire veszi le, hogy mi éppen teperünk érte. A mindentudók ilyenkor mondják nekünk azt: „ne görcsölj rá, majd jön az magától”. És annyira bírom, amikor az önként vállalt nőtlenség óráiban, miközben szobánk magányában az ólomkatona gyűjteményünket rendezgetjük, valamelyik haver ránk üzen: „Úgy nem is lesz senkid, ha otthon kuksolsz”. Akkor most tényleg hogyan tovább?

A türelem… terem egyáltalán valamit?

Itt pedig máris helyt adhatunk a másik kedvencemnek: a „ragadd meg a pillanatot” kontra „legyél türelmes”elvek találkozásának. Annyira jó, amikor végül megfogadod az egyiket, és mégis arccal a földön landolsz. És olyankor mit kapsz még meg pluszban? „Akkor és ott kellett volna cselekedned” vagy „túlságosan elkapkodtad”. Köszi, utólag ez nekem is leesett! Sok fickó van annyira hősszerelmes, hogy néhanap képes átadni magát a váratlan húzásoknak – és meggyőződésem, hogy ettől a legtöbb nő teljesen lefagy. Az mindennek az alja, amikor nagy vallomást teszel egy Tündérkének, kitárod elé a szíved, az egekig magasztalod a szépségét és a kedvességét, és minderre az a válasz, hogy „Köszi, aranyos vagy”. Na nem, ilyet nem játszunk! Hölgyek, az a baj, hogy kiveszett belőletek az a képesség, hogy megfelelően fogadjátok a bókokat. Mert nem vagytok hozzászokva! És erről mi, pasik tehetünk! Éppen ezért sokszor inkább úgy döntünk, hogy csak lassan, kis porciókban adagoljuk magunkat nektek, kivárva, hogy eljöjjön a mi időnk. Aztán amikor meglátjuk, hogy valaki másnak a karján libbentek tova az utcán, erőteljesen elgondolkodunk azon, hogy a türelem vajon tényleg erénynek minősül-e; nem pedig inkább a balekség szinonimájának…

Hagyd…

Ha folyamatosan az eddig megtárgyalt zátonyok között akarunk hajózni, előbb-utóbb megbolondulunk, és a kormányhídról a tajtékos habokba vetjük magunkat. A saját, jól felfogott pasi-érdekünk, hogy nyugodtabb vizekre evezzünk. Ahhoz persze nem kis szellemi és mentális munka kell, hogy mindig megbarátkozzunk az adott szituációval, és elfogadjuk, a sors nem véletlenül osztotta az adott szerepet éppen ránk. Ez a fajta belátás – és a türelem – nem sokunk erénye, valljuk meg őszintén. Sokszor még sincs más lehetőség, mint hagyni, hagy vezéreljenek bennünket az ösztöneink és megérzéseink, és rajtuk keresztül válasszuk ki, hogy épp melyik terv lesz számunkra az, amelyik után lehet bőszen szüretelni. Hiszem, hogy sokszor tényleg tudjuk, mit kell tennünk. Most egy kicsit háttérbe vonulni, most egy kicsit jobban rákapcsolni, most megmutatni, hogy fontos nekem, most egy picit hanyagolni. Leírva egyébként ez is olyan könnyű. Éppen annyira, mint betartani azt, hogy „ne görcsölj rá”, vagy hogy „legyél türelmes”. Jó. Majd. Egyszer. Vagy legközelebb. De nekem most kell az a nő! Áh, néha tényleg reménytelenek vagyunk…