GYERMEK

A gyerekek különleges képességei

Szerző:
Szabó Anna
Bizonyos dolgokban hiszek, másokban nem. Így van ez a legtöbb emberrel. Bennem is csak akkor keletkezik zavar, ha az, amiben hiszek, valótlannak tűnik, amiben viszont nem, részévé válik a mindennapjaimnak. Az igazság tényleg odaát van?

 

A harmadik szem

Ugye, te is hallottad már, hogy a gyerekek látják az angyalokat, és más szellemlényeket? Mert néhány évig (egyesek 3, mások 6 éves korra teszik ezt az időt) nyitva van a "harmadik szemük", vagyis működik a hatodik érzékük. Előttük még nincsenek titkok. Azt is tudják, amit a környezetükben élő felnőttek gondolnak, sőt azt is, ami még gondolati síkon sem jelenik meg, csupán egy halvány érzés. Akinek gyermeke van, az egész biztosan megtapasztalta már ezt. Eleinte talán furcsa, később azonban olyan természetesnek tűnik, hogy a gyerek akkor alszik el, ha az őt altató személy elálmosodott. És ok nélkül hisztizik, ha az anyukája feszült és rosszkedvű. Vagy ellenkezőleg: nyugodt, kiegyensúlyozott, amikor anya-apa olyan szépen beszél egymással. Ha egy kisgyermek ilyen hiperérzékeny szenzorokkal rendelkezik, miért kételkednénk abban, hogy az angyalokat is látja? Most persze számonkérő pillantással kocogtatja meg a realitásérzékem a vállamat: "Angyalok?! Na, ne izélj már! Mégis, milyenek azok az angyalok?" Hát... tudom is én! Biztos szárnyuk van, meg glóriájuk. És szépek, garantáltan gyönyörűek. Kedvesek, szeretetteljesek. Hiszen az irgalmas Isten küldöttei ők! Vagy nem...? Na, jó, bevallom: én még egyet sem láttam. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem is léteznek, mindenesetre elegendő ok arra, hogy ne tömjem a gyerekem fejét angyalmesékkel (kivéve a karácsonyi ünnepkör történeteit, és az alapvető bibliai információkat), ne biztassam arra, hogy ölelje át láthatatlan barátait, és ne kérjem, hogy utaltasson egy kis pénzt a bankszámlánkra a Mindenhatóval. Egyszer-kétszer ugyan tettem kísérleteket arra, hogy meghatároztassam Pannával az aurámat, ezek azonban kudarcba fulladtak. A "Milyen színű most anya?" kérdésre rendszerint a ruházatomban domináns színárnyalatot kaptam válaszul, úgyhogy ezt a vonalat se erőltettem inkább. És mégis: a gyerekem lát, sőt tud valamit. Valamit, amit én nem...

Angyalok kórusa

Falusi udvar, bágyadt, őszi napsütés, simogató, langyos szellő, szinte fülsértő a csend. Élvezem. Élvezzük, mert együtt napozunk a lányommal a hátsó kert szélén, egy padon ülve. Igaz, pulóverben, de a lényegen ez mit sem változtat: erő úszik a levegőben. Az az erő, amit annyit nélkülözünk majd a következő hónapokban, tehát most kell begyűjteni belőle a lehető legtöbbet. Töltődünk, mint az akkumulátor a hálózatra kötve, és teli a fejünk reményteljes gondolatokkal, a szívünk pedig szeretettel.
- Anya, ez olyan szép! - sóhajt fel Panna, szemeit félig lehunyva.
- Igen. - felelem, majd gyanakvón rákérdezek: - Mi szép?
- Ez a dal.
- Melyik dalra gondolsz? - fülelek magam is, hátha meghallom a szomszéd kertből a rádiót, vagy akár egy árus autó zenéjét. De semmi. Csend van.
- Nem gondolom. Hallom! - mondja határozottan, és meg is mutatja - Onnan szól, az égből. Te nem hallod?
- Nem. - ismerem el rövid hallgatózás után. Kicsit megrémülök, minden eszembe jut, amit olvastam valaha az angyalokról. Hogy illatosak és gyönyörűen énekelnek. - Az a dal jár a fejedben, amit legutóbb hallottál? - próbálkozom tovább, de a gyerek nem hagyja magát.
- Nem, hanem az, amit most hallok. - magyarázza, és végre kinyitja a szemét, csodálkozva rám néz: - Te most sem hallod?
- Nem. - rázom meg a fejem, és fogalmam sincs, mit tegyek. Mondjam, hogy nem is szól semmiféle dal? Vigyem orvoshoz a gyereket? Hazudjam, hogy én is hallom? - Nem, de elhiszem neked, hogy nagyon szép. - döntök végül.
- Az. - bólint Panna, és tovább élvezi az angyali éneket.

Szellem a gyerekszobában

A Sziámi csak úgy jött, a semmiből, és örökbe fogadta Mamát. Persze ez fordítva is igaz, de a lényeg a Sziámi döntésén van, márpedig ő úgy döntött, Mama jó gazdája lesz. Az lett. Nevet sosem adott neki, mert legbelül mindig várta, hogy érte jön a régi tulajdonos, és nem is illett rá semmiféle név. Ő a Sziámi volt, a macskák királynője. Büszke és gyönyörű, habár alighanem genetikai rendellenesség miatt mindkét fülére süket. Közel tíz évet töltött fogadott gazdájánál, aki hűségesen szolgálta őt anélkül, hogy akár csak egy simogatást is kapott volna cserébe. A Sziámi senkit nem engedett közel magához, mégis mind szerettük és csodáltuk őt. Különösen Panna, aki azonnal megértette, hogy a Sziámi már öreg, nem szereti, ha simogatják. Csak nézni szabad. Ám a Sziámi ereje napról napra fogyott, míg egy napon Mama felhívott:
- Azt hiszem, a Sziámi meghalt. Nagyon rosszul volt, elment és nem jött vissza. Alighanem vége van. - szomorúak voltunk. Tudjuk, hogy nem jó a gyerek elől eltitkolni az elmúlást, most mégis családilag úgy határoztunk, nem fájdítjuk Panna szívét a hírrel. Ha rákérdez, majd azt mondjuk, a Sziámi elköltözött.
- Anya, a sziámi meggyógyult, már nem beteg! - futott hozzám a gyerek lélekszakadva, még aznap este. Kirázott a hideg. Hát még ezt is megérezte? Nem hallhatta a Mamával folytatott telefonbeszélgetést.
- Tényleg? - kérdeztem szórakozottan - Miből gondolod?
- Láttam! Épp most ment át a szobán, és már nem öreg és beteg, teljesen meggyógyult! Gyere, nézd meg! - mit tehettem? Vele mentem. Reméltem, hogy nem termett egy macska a gyerekszobában. Panna a szoba közepén megállt, és úgy nézett körül, mint aki elejtett egy tárgyat, még a szekrénybe is bekukkantott.
- Az előbb itt volt... - állította csalódottan.
- Nem baj, kicsikém. A lényeg, hogy meggyógyult.

Anya itt, anya ott...


Talán te is nyugtattad már azzal a gyermekedet, hogy bármi történjék is, mindig vele leszel. Szeretjük ezt mondani, ezt hinni, mert számunkra is ijesztő a tudat, hogy egyszer el kell válnunk tőle. Pedig mindig mellette lenni, tudjuk, hogy lehetetlen. Vagy mégsem? Nemrég egy csúnya bőrbetegség miatt a délelőttömet orvosnál töltöttem, Panna pedig az apukájával maradt otthon. Pontosan tudtam, hogy jó helyen van, hogy a pár órára történő elválás még jót is fog tenni nekünk, mégis kizárólag körülötte járt az agyam. Amíg várakoztam, csak arra tudtam gondolni, vajon mit csinálnak most, vajon megette-e a reggelit, vajon várja-e, hogy hazaérjek? Az is megfordult a fejemben, hogy megcsörgetem őket, csak úgy, hogy halljam a hangjukat, és elmondjam, hogy egy darabig még az orvosi váró székét koptatom. De nem telefonáltam, nem akartam megzavarni őket. Ki tudja, hátha jól elvannak nélkülem (nyilván igen), és épp a legvidámabb játékba rondítanék bele a hívással. Utólag tudtam meg, hogy mégis megzavartam őket. Történt ugyanis, hogy apa és lánya a szobában labdáztak, mindketten remekül szórakoztak. Repült a labda, hol a falon, hol a fejeken pattant, majd egyszer csak kigurult a közlekedőbe, onnan a konyhába. Panna ugrott is, hogy érte menjen, majd ugyanazzal a lendülettel, de már rémülettől dermedt arccal, labda nélkül futott vissza.
- Mi történt? - kérdezte az apukája, mert egyértelmű volt, hogy a gyerek megijedt valamitől.
- Majdnem összeütköztem anyával! - mondta, és jó darabig nem ment ki egyedül a konyhába. Lehet, hogy a gondolataim erejével "hazavarázsoltam" magam? Nem tudom, én nem láttam őt, de ő mai napig állítja, hogy ott voltam a konyhában.

Mi a valóság? Minden az, vagy semmi sem? A gyerekek tényleg látnak-hallanak olyasmit, amit mi, felnőttek már nem tudunk befogadni? Vagy mi is képesek volnánk rá, ha elég nyitottak lennénk? Nem hiszem, hogy valaha választ kapok a kérdéseimre. Figyelem a lányomat, csodálom a képességeit – akár a képzelet, akár a valóság nyílik meg előtte – és remélem, hogy amit tud, az idővel a hasznára válik majd, de legalábbis nem fordul ellene. Továbbra sem biztatom fantáziálásra (nem is kell egy kisgyereket arra biztatni), de régóta nem zárkózom már el attól a gondolattól, hogy a megfoghatón túl is létezik egy világ. Talán nem is másik világ…

 

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL