GYERMEK

A születés és halál kérdése kisgyermekkorban

Szerző:
Szabó Anna
Akár akarjuk, akár nem, a születés és a halál kérdésköre előbb-utóbb minden kisgyermek gondolatai közé befészkeli magát. Nem kell ahhoz a családban kistestvérnek születni, vagy tragédiának történni, hogy egy három év körüli gyermek elgondolkodjon: honnan jött, s vajon hová tart? Fontos, hogy a felmerülő kérdéseire őszinte, de megnyugtató válaszokat adjunk.

 

Anya, hogyan lettem?


Mindegy, hogy első gyerek, vagy többedik, egyke, vagy nagy családban nevelkedik, egy bizonyos életkor elérésekor a kisgyerek intenzíven érdeklődni kezd a "múltja" iránt. "Anya, én hogyan lettem?" - teszik fel a kérdést a gyerekek, és joggal várnak rá őszinte választ. De mit is mondhatnánk nekik, ami kielégíti a kíváncsiságukat, mégsem haladja meg az életkori sajátosságaikat? Eleinte valószínűleg megnyugtathatjuk őket azzal, hogy "anya pocakjában növekedtél, majd egy doktor bácsi/néni segítségével kibújtál onnan". Ám ne gondoljuk, hogy ezzel le is tudtuk a felvilágosítás problémáját az első biológia óráig! A kicsik fejében a felvett információk tovább hömpölyögnek, s, ha nem kapnak egyértelmű magyarázatot a felnőttektől, kreálnak majd ők maguk. Sok családban ekkor szokott következni a klasszikus gólyamese, vagy a "Menj inkább játszani!" menekülési útvonal. Mindkettő egyformán helytelen, hiszen nem ad választ a gyermek kérdéseire, ezzel arra kényszerítve őt, hogy bizonytalan forrásból, filmekből, óvodás társak elbeszéléseiből tájékozódjon, s helytelen következtetéseket vonjon le. A szexuális érdeklődés általában a fenti kérdéssel indul, s, hogy hogyan folytatódik, az nagyban függ a szülők első válaszaitól. Mindig nyíltan, szégyenérzet és zavar nélkül beszéljünk a kisgyereknek a szexualitásról, de ügyeljünk arra is, hogy ne mondjunk többet annál, amire kíváncsi. Lehet, hogy elsőre azzal is megelégszik, hogy "Anya és apa nagyon szerette egymást, így születtél meg te." Ez a magyarázat azért is előnyös, mert külön hangsúlyt helyez arra, hogy a gyermek két ember szeretetéből származik. Ha tovább kérdez, elmondhatjuk, hogy ilyenkor a felnőttek összebújnak, és mindkettejükből két kicsi sejt összetalálkozik anya pocakjában, ahol aztán kifejlődik belőlük a kisbaba. Semmiképp se zúdítsunk rájuk olyan információkat, amelyekre még nem érettek, mindig kizárólag a kérdéseikre válaszoljunk! Segítség lehet, ha visszakérdezünk: "Te mit gondolsz, hogyan kerül anya hasába a kisbaba?" Biztosan el fogja mondani a saját verzióját, amelyet aztán megfelelően kiigazíthatunk.


Hol voltam, mielőtt nem voltam?


A testiségen túl a gyerekek az iránt is élénken érdeklődnek, hogy hol voltak ők, mielőtt megszülettek. Különösen régi, családi fotók nézegetésekor, vagy anekdotázáskor merül fel a kérdés a kicsikben: "Én miért nem vagyok ott veletek ezen a képen?" Hitünk, és világnézetünk szerint válaszolhatunk ezekre a kérdésekre. Egyesek például úgy vélik, hogy a gyermekük lelke már időtlen idők óta figyelte őket, s várta a lehetőséget, hogy "leszülethessen". Mások a reinkarnációban hisznek, vagy éppen semmiben, és egyszerű magyarázatot adnak: te akkor még nem voltál. Nem is érdemes ebbe túl mélyen belemenni, mert a kicsik olykor még a saját életük időbeli változásit is nehezen dolgozzák fel. A hároméves még nem ismeri az idő fogalmát, nem érzi a napszakokat, és nem tudja elképzelni, hogy a nagy és erős apukája valamikor a nagymama kisfia volt. Az ide vonatkozó kérdéseikre megmutathatjuk nekik a magzati életükből származó felvételeket, mesélhetünk arról, hogyan vártuk őket, s minden alkalommal fejezzük ki, milyen fontos és boldogító változás volt számunkra, amikor részei lettek az életünknek.

A kistestvér érkezésére is fel kell készíteni a kisgyermeket. Igyekezzünk bevonni őt már a várandósság alatt a babavárás körüli teendőkbe, de semmiképp se erőszakkal tegyük ezt. Csak azt a tevékenységet végezze, amihez kedve van, pl. babaruhák válogatása, babaszoba kialakítása, stb. Ne várjuk el tőle, hogy már a megszületése előtt szeresse a kistestvérét, ehhez időre van szüksége. Próbáljunk legalább annyi időt és energiát szentelni a nagyra, mint azelőtt, s a kistesó megszületése után is rendszeresen legyenek kettesben töltött percek. Ha a gyermek végig részese az új élet kialakulásának, ez hozzásegíti, hogy a saját életét is megértse.


Az éntudat alakulása


Születéskor az újszülött vajmi keveset érzékel az őt körülvevő világból. Fényeket, alakokat lát, hangokat hall, de nem tudja elhatárolni magát a környezetétől. Körülbelül 6-8 hónapos korában ismeri fel először, hogy az édesanyja, gondozója nincs mindig mellette. Időnként eltűnik, s ezekben a percekben a kicsi nem tudja, visszatér-e hozzá a szeretett személy. Ekkor alakul ki az első szeparációs félelem, vagyis a szorongás attól, hogy egyedül marad, elveszíti azt, akit szeret. Ha helyesen járunk el, néhány hét, vagy hónap alatt megbizonyosodik róla, hogy sohasem marad egyedül. Ha anya ki is megy olykor a szobából, netalán a lakásból is, de hamarosan újra visszajön, és minden a régi lesz. Nagyjából három éves korra azonban a gyermek tökéletesen tisztába kerül saját maga önálló személyével, kialakul az éntudata. Már tudja, hogy képes egyedül is elérni dolgokat, irányítani másokat, s apróbb balesetek, orvosi kezelések alkalmával megtapasztalta azt is, hogy sérülékeny. Félni kezd a fájdalomtól (a sebtapasz látványa is kiválthatja a félelmet, mert összekötötte a fájdalommal), a sebesüléstől, az elmúlástól. Nagyjából erre az életkorra sajnos az is valószínű, hogy a szűkebb, vagy tágabb családban, ismeretségi körben bekövetkezik egy-egy haláleset. De megjelenik a halál a meséiben, a háziállatok körében, vagy az ovistársak elbeszéléseiben is. A gyermek tehát szembesül az élet végességével, s természetes módon sok-sok kérdés merül fel benne ezzel kapcsolatban.


Aki meghal, az sír


A kisgyermek kezdetben még a szót sem ismeri, elképzelése sincs tehát arról, hogy mi történik azzal, aki meghal. Azt azonban megtapasztalja, hogy valaki, aki eddig jelen volt, most már nincs itt, s ettől mindenki szomorú, esetleg sírnak is a felnőttek. Ez pedig komoly félelmet generálhat benne, hiszen éppen azokat látja riadtnak és elesettnek, akiktől minden támogatást remél. Félni kezd egyrészt a saját elmúlásától, másrészt pedig attól, hogy meghalnak azok, akiket szeret. Óvatosan, sok-sok empátiával kell megközelíteni a témát, de az nem lehet megoldás, hogy a gyerek elől eltitkoljuk a halál tényét. Nem óvhatjuk meg attól, ami az élet természetes velejárója, ezért sokkal okosabb, ha a saját szintjén beavatjuk őt a történésekbe. Régebbi korokban ez könnyebben ment, hiszen a családokban több generáció élt együtt, s a gyermekek egyaránt tanúi voltak a születésnek és a halálnak. Egy-egy közeli hozzátartozó elvesztése a felnőttekben is zavart és labilitást kelthet, de amikor a gyermekkel beszélünk, igyekezzünk nem a szorongásunkat mutatni felé. A sírás persze segíthet a gyász feldolgozásában, s el is mondhatjuk neki, hogy szomorúak vagyunk, mert nem találkozunk többé az elhunyt személlyel. Ugyanakkor azt is közöljük, hogy ennek így kell lennie, előbb-utóbb mindenki meghal, de ez az élet természetes velejárója, s aki meghal, annak többé nem rossz semmi.

Bonyolultabb a helyzet, ha olyan hozzátartozó hal meg, aki valóban közel állt a kisgyermekhez. Ekkor eluralkodhat rajta az elhagyatottság érzése, azt hiheti, hogy aki meghalt, az elhagyta őt. Mesés nyelven tudatosítsuk benne, hogy az illető nem saját akaratából ment el, szívesen maradt volna még, de nem lehetett. Pl.: „Az angyalok hívták magukhoz, s akit az angyalok hívnak, annak muszáj mennie.” Ne zárkózzunk el az elhunytról történő beszélgetések elől, ez segítheti a feldolgozást, és szükség esetén kérjük pszichológus szakember segítségét.

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL