Aki keres, az talál?

Ellenszenves munkanélküliek

Kezdeném azzal, hogy nem, nem elég keresni ahhoz, hogy találjunk is valamit. A sikeres állásvadászathoz minimum egy kiemelkedően jó pozícióban lévő, szerető család, baráti kör és szomszédság szükséges. Kapcsolatok nélkül ugyanis nem megy. De vigyázz! Saját édesanyádat se rohand le azzal, hogy „Figyelj, sürgősen munkára van szükségem. Tudnál segíteni?” Ha ugyanis így teszel, pillanatok alatt anyátlanná válhatsz. Az emberek tudniillik, nem szeretik a munkanélkülieket. Más-más okból ugyan, de a lényeg, hogy igen kevesen szimpatizálnak velünk. Egyesek saját állásukat féltik tőlünk, mások tudni vélik, hogy soha nem is akartunk dolgozni, ismét mások pedig kíméletlenül a szemünkbe mondják, hogy azért nincs munkánk, mert nem is vagyunk alkalmasak semmire. Mire odáig eljutsz az álláskeresésben, hogy segítséget kérj, addigra persze te magad sem gondolod másképp, de nem ugyanaz reggel, karikás szemekkel a tükörképedtől hallani, mint az unokatesódtól, aki iskoláit és munkatapasztalatait tekintve amúgy a nyomodba sem érhet. Építsd tehát szorgalmasan a kapcsolataidat! Hol? Lehetőleg mindenütt. Egy percig se hidd, hogy valaki nem lehet potenciális munkáltató, vagy nem töltheti be az „út a munkához” szerepet! Hiszen megmondta már Micimackó is: „Sohase lehessen aztat tudni!”

Kapcsolatépítés

Ha kismama vagy (és ugye az vagy, ha olvasod ezt, itt), akkor bizonyára sokszor múlatod az időt a játszótéren, játszóházban, illetve egyéb, kismamák által sűrűn látogatott intézményekben. Keresve sem találhatnál alkalmasabb színteret a kapcsolatépítésre. Azt persze a fent taglaltak okán itt sem ajánlom, hogy úgy mutatkozz be: „XY, munkanélküli vagyok.” Tudod mit? Ne is mutatkozz be! Legyél a kedves, barátkozós, érdekes anyuka a térről, akinek mindenkihez van egy jó szava! Beszélgess, érdeklődj – úgy a harmadik találkozás után már a beszélgetőtárs foglalkozásáról, munkahelyéről is. Ha ezt most elsőre magadtól idegennek, netán egyenesen visszataszítónak érzed, figyeld csak meg a többi anyukát! Na, ugye, hogy ők is ezt csinálják! Ja, igen. Ne lepődj meg, ha néhány találkozás után kiderül, hogy a 2-3 évesét minden nap a gyepen „legeltető” anyák nagy része nem azért van otthon, mert pofátlanul ki akarja használni az állam által bőkezűen szórt Gyes-t, sőt nem is azért, mert olyannyira odaadó anya, hogy az utolsó utáni pillanatig a gyermeke lábnyomában kíván tipegni. A helyzet sokkal inkább az, hogy a többségünk munkanélküli, pontosabban állástalan, hiszen munkánk, az van bőséggel. Most persze azt gondolod, hogy akkor nem is segítőt, hanem vetélytársat találtál. Igen, talán így is felfoghatod. De mondok egy jobbat. Nem biztos, hogy ők is olyan munkát keresnek, mint te, vagy, ha mégis, hát lehet együtt készülni az állásinterjúkra, elemezgetni a saját, és a másik hibáit, erősségeit, vagy jókat nevetni a kudarcokon. (Mert a kudarcon nevetni kell, úgy nem fog sokáig rajtad ragadni.)

Megtaláltuk!

Oké, találtunk sorstársakat, készültünk az állásinterjúra, nevettünk a kudarcainkon. De mikor lesz ebből munka? Egy biztos: akkor, amikor nem számítasz rá. Ha találsz egy hirdetést, ami nem annyira passzol hozzád, de kötelességtudatból („Muszáj dolgoznom!”) mégis megpályázod, ha behívnak állásinterjúra a lehető legalkalmatlanabb időpontban, ha egy napig tépelődsz, hogyan mondhatnád le, ha úgy mész, mintha a fogadat húznák, és tudod, hogy ez neked úgyse fog összejönni, na, akkor esélyes vagy rá, hogy megkapd az állást. És meglátod, abban a pillanatban minden megváltozik majd. A bunkó és arrogáns cégvezető nyilván az alteregója volt csak annak a csupa kedvesség fiatalembernek, akivel szemben állsz. A hely, bár messze kívül van a városon, a legbarátságosabb, és legotthonosabb munkahely, ahol valaha megfordultál. A munka kellemesebbnek ígérkezik, mintsem munkának lehetne nevezni. S, hogy az állásinterjúkon idióta kérdésekkel szipolyozzák ki az ember utolsó energiatartalékait is? Nem, nem. Hiszen ez csak egy beszélgetés. Mintha utazás közben melléd ült volna egy idegen. Sokszor tépelődtél már, hogy vajon elég jól szerepeltél-e a megmérettetésen? Ezúttal nem kell aggódnod: természetesen jó voltál. Igen, természetesen, mert minden olyan egyszerű és egyértelmű.

Az alkalmazkodás művészei

Na, megnyugodtál végre? Ugye, nem? Hát persze, hiszen hazaértél, és megláttad, hogy van egy kisgyereked. (Nem mintha elfelejtetted volna akár egy pillanatra is, csak egészen más a szemébe nézve anyának lenni, mint az öltönyös-nyakkendős cégvezető előtt.) Aki 3 éve a nap 24 órájában rajtad lóg (olykor szó szerint is), s aki ma is többször kérte, hogy „Anya, ölelj meg!” Hogyan dobhatnád őt be holnaptól napi 10 órára az óvodába? Igen, igen. Az óvoda csak jót tesz neki. Okosodik és önállóvá válik. De, ha te várod, hogy munka után hazaérj végre, és magadhoz szorítsd a szeretteidet, mennyire várja az a kicsi lélek, akinek még fogalma sincs munkáról, pénzről, adósságokról? Sajnos nem olyan időket élünk, amelyben helye van az érzelmeknek. Dolgozni kell, keménynek kell lenni, akár 3 évesen is. De mi lesz, ha túlóráznod kell? Ha nem érsz oda időben az óvodába? Mikor lesz időd az egész napos munka mellett a háztartásra, ügyintézésre, ja, és a gyereknevelésre? Dolgozni kell, és irtózol a gondolattól, hogy egy érzéketlen kis gépet faragj a csupa szív gyerekedből, hogy a kacagós programok napi rutinná váljanak a hétköznapok sodrásában. Összeegyeztethető? Még nem tudom. De megpróbálom - ha engedik. Aki keres, az előbb-utóbb talál. Nem biztos, hogy éppen azt, vagy éppen úgy, amit és ahogyan akart. Szerencsére mi, anyukák, az alkalmazkodás művészei vagyunk.