Pasi vagyok - és fogyni akarok!

Van egy remek spanyol film, az a címe, hogy Kövéren szép az élet. Arról szól, hogy egy terápiás csoportban összegyűlnek különböző fogyni vágyó férfiak és nők, mi meg szépen végigkövethetjük, hogy ki milyen sikerrel próbál meg karcsúbb lenni. Az egyik kicsit teltebb (hangsúlyozom, nem kövér!) női főszereplő panaszkodik arra, hogy szinte láthatatlanul kúsztak fel rá a plusz kilók. Egy kis fagyi este, egy kis nassolás délután, és hopp, előbb kettő, majd négy, végül nyolc kilóval lett nehezebb. Pasiszemmel jókat kacarásztam a filmen, aztán amikor a két évvel ezelőtt vásárolt farmerom nem mutatott hajlandóságot arra, hogy feljöjjön rám, megrémültem. Pedig voltak ennek előjelei. Karakteres lett az arcod, megemberesedtél vagy megférfiasodtál – ezekkel a jelzőkkel illetik azt a fickót, aki láthatóan némileg kikerekedett az utóbbi időben. És azt hiszitek, Hölgyek, hogy ez minket nem érdekel? Dehogyisnem! Például miközben a haveri nyaraláson mindenki pizzát és lángost tol be az arcába, senki sem mulasztja el megjegyezni, hogy bizony, néhány kilótól azért meg kellene válni. Adott esetben pedig nem csak beszélünk erről, hanem el is jutunk addig a határig, hogy teszünk ellene. Vagy megpróbálunk tenni ellene. Vagy legalább az elhatározás megvan. De mielőtt elmerülnék a témában, még megnézem a hűtőt, mert úgy emlékszem, hogy van ott egy marcipános krémtúró, aminek mindjárt lejár a szavatossága…

Hogy jutottam én idáig?

Először is objektív felmérést kell készítenünk arról, hogy minek köszönhető a súlygyarapodásunk. Nincs szó arról, hogy a pörkölt mellé köretnek rántott húst kérünk, vagy éjfélkor egyedül felfalunk egy doboz töpörtyűt libazsírral. Viszont néhány kellemetlen plusz kilóhoz elég az, hogy már nem a szülői pénztárcát környékezzük meg, ha mondjuk, csokit akarunk venni, hanem saját keresetünkből költhetünk a nyalánkságokra, amihez némi önuralom is kellene, de ennek meg a többségünk híján van. Meg a meló is tehet erről az egészről. Rendszertelen étkezés – például főtt étel vacsorára, este 10 óra magasságában, miután hazaestél -, túl sok ülőmunka, kevés mozgás. Hiába háborogsz azon, hogy igazából ugyanannyit eszel, mint korábban, csak elfelejtkezel arról, hogy akkor hetente háromszor sportoltál, most meg ez kimerül annyiban, hogy a lift helyett néha a lépcsőt használod. Azon fajtársaink, akik nem akarnak harcolni a gömbölyödő állapot ellen, egyszerűen arra fogják a jelenséget, hogy 30 környékén a férfiak természetes módon megereszkednek egy kicsit. De én nem hiszek ebben, ezért felkutatom a módszereket, hogy miként lehetnék ismét jó formában. Csak előtte eszem még egy kis csokit, hogy jobban pörögjön az agyam…

A tortúra: salátakúra!

Kezdjük azzal, hogy beütöm a net keresőjébe azt a szót, hogy fogyókúra. Találatban nincs hiány, de néhány oldalt végigböngészve hamar elmegy a kedvem az egésztől. Ezeket a tanácsokat ugyanis olyan lánykáknak állították össze, akik az iphone-jukkal együtt nyomnak kábé 45 kilót, mégis állandóan azon nyafognak, hogy ők kövérek. Az ilyen diéták kivitelezhetetlenek pasiszemmel! Nincs előttem, ahogy nekiállok barnakenyeret pirítgatni, majd ehhez ízletes salátát mixelek számomra teljesen ismeretlen növényekből (már, ha azok egyáltalán…), végül pedig a szomszédban lakó egyetemista csajnál is szüzebb olívaolajban sütök ki a tenyeremnél is kisebb csirkemellet; vacsorára meg elégedjek meg egy kalóriaszegény joghurttal, hozzá pedig jöhet egy pohár frissen facsart (hehe, jó vicc…) narancslé. Ez felejtős, inkább mozogjunk.

Felpattanok… de hova is?

Oké, de mit? A foci a barátokkal tök jó, csak kicsi a zsírégető hatékonysága, főleg, hogy 10 perc után mindenki úgy liheg, mint egy felajzott vadászkutya. Az aerobic, a spinning és a fitness kick-box a nőknek való, meg aztán überciki lenne, ha három mozdulatsor után kitámolyognék a teremből, míg a gyengédebbik nem tagjai mosolyogva feszesítik a popsijukat. Kondizni sem megyek, mert baromi unalmas, másrészt, ha fel- és kigyúrom magam, és utána abbahagyom, még lottyadtabb leszek, mint előtte. Futni nyűg, mert a labdát szívesen kergetem, de az, hogy céltalanul körözzek a pálya körül, nem tölt el túl sok gyönyörrel. Maradjunk abban, hogy jobban odafigyelek arra, hogy mit eszek, és kevésbé leszek lusta. Fel is kelek azonnal, és megnézem, hogy maradt-e a frigóban a tegnapi sütiből…

Kis eredmény, nagy engedmény

Új barátom lett: a szobamérleg. Eleinte nem volt túl harmonikus a viszonyunk, de legutóbbi beszámolója szerint majdnem két kilóval könnyebb lettem! Itt a tudatos, mégsem önsanyargató életmód eredménye! És nem lennék férfi, ha az első sikerek után máris ne kezdenék el engedményeket tenni magamnak. Reggelire csak müzlit ettem – ami után amúgy két órával már éhes vagyok -, így az ebéd lehet egy szép nagy adag milánói spagetti; vagy ma belefér egy kicsivel több édesség, este úgyis rúgjuk a bőrt a srácokkal, majd lemozgom. Szépségeim, el sem tudjátok képzelni, micsoda büszkeséggel tölt el minket már némi súlycsökkenés is! Legalább annyival, mint mikor képesek vagyunk megállni, hogy ne vacsorázzunk.

Éljen a hedonizmus!

Szóval a mérleg sokkal közelebb férkőzött a szívemhez, és ahogy póló nélkül nézegetem magam a tükörben, lassan rájövök arra, hogy túllihegtem én az egészet. Hát úgy akarok kinézni, mint egy nyápic kölyök? Talán igaza van a csajomnak, és pont így vagyok visszautasíthatatlanul vonzó? Hogy is szokták mondani a nők? „Egy nagydarab pasi mellett érzem magam biztonságban”, meg azt is hallani tőlük, hogy egy kisebb pocaktól még be is indulnak. Nekem olyan nincs – most még… -, nagydarab sem vagyok, az a kis felesleg oldalt meg még belefér. És hát úgy szép az élet, ha éljük: a diétát inkább meghagyom másoknak, én meg kiélvezem a zsírban tocsogó és tejszínhab alatt pöffeszkedő ételeket, amíg lehet. Hm, erről jut eszembe: mintha a lenti éjjel-nappaliban akciós lenne a családi kiszerelésű jégkrém… mert megérdemlem!