SZÓRAKOZÁS

Csernus Imre: "Tíz centin múlott az életem!"

Szerző:
Szabó Anna
Csernus dokitól tartanak az emberek. Hogy miért? Többek között erről, a gyáva emberekről, na meg a klasszikus társfüggőségről.

 

Én is tartottam tőle. Jól tudtam, hogy nem engem jön analizálni, de akkor is furán éreztem magam. A könyv ajánlóját a megjelenés előtt pár héttel kaptuk meg. A félelmek legyőzéséről szólt. Gondoltam, akkor épp itt az ideje, hogy bevállaljam az interjút.

Miért van az, hogy az emberek többnyire gyávák, és inkább ujjal mutogatnak a másikra, és a szokásos „neki könnyű!” mondattal nyugtatják magukat?

Ennek sok összetevője van. Az emberek zöme ezt a konfliktuskezelési modellt természetesnek veszi. Erre szocializálódott. Kiskortól kezdve azt mondják a mamák, hogy nehogy felemeld a fejed, mert rákoppintanak. Nehogy kinyisd a szád, mert abból baj lesz. Az emberek zöme észre sem veszi, hogy ebből egy konfliktus lesz.

Miközben lehetséges, hogy nem tudja azt, hogy ez nem egy normális dolog, hanem mondjuk a gyávaságának a jelképe. De nem jutnak el odáig, mert a nagyszülők, szülők ezt természetesnek veszik. Csak nem értik, hogy mégis miért nem működik az életük. Ezen a héten találkoztam 2-3 olyan emberrel, akik eljöttek hozzám egy adott konfliktussal. Tegyük fel tudták is, hogy mi a megoldás, csak még nem süllyedtek le olyan mélyre, hogy megkapják a pofonokat. Tudták, mondták, igen- igen, tudom, de lehet, hogy nem megyek bele.

Mit tapasztalsz, a betegeid hány százaléka megy el hozzád prevenciós célzattal? Vagy inkább az a jellemző, hogy akkor látogatnak meg, amikor már nagyon nagy a baj?

99%-ban akkor, amikor nagyon nagy a baj. Nagyon kevés az az ember, aki preventíven jön el hozzám, hogy megelőzzük a dolgokat.

Hány kezelés az, amit végigcsinálnak az emberek? Gondolok itt arra, hogy sokan feladják útközben… Ők mitől félnek?

Nem tőlem félnek, én egy jelkép vagyok. A saját meg nem oldott konfliktusuk: adott helyzetben az őszinteség egy agresszív emberrel szemben, akire én emlékeztetem. Pl. lányoknál lehetséges, hogy van egy domináns apa kép, akire én emlékeztetem őket, és akkor ők megélhetik a saját tehetetlenségüket, és ezért tovább mutogatnak a Csernusra ahelyett, hogy az önmaguk életében a valódi konfliktust megoldanák.

A magyarokra ez tömegesen jellemző. Az emberek többsége csak a problémákat látja. Miért van ez?

Mindez szocializáció kérdése, és szerintem annak a kérdése, hogy az emberek zöme nem mer felnőtté válni, és nem mer felelősséget vállalni. A sok-sok elfojtott töltet előbb, vagy utóbb kifejti „áldásos” tevékenységét. Az emberek zöme nem tudja azt, hogy mindenki annyi megbecsülést, tiszteletet kap, amennyit önmagának ad.

Aki önmagáról tudja azt, hogy gyerekes, és ki is mondja, hogy soha nem akar felnőni, miért várja el a presztízst és tiszteletet? Az nem jár neki.

Mi a helyzet a párkapcsolatokkal?

A kapcsolathoz kellene egy önmaga szemében hiteles nő és férfi.

Van egyáltalán ilyen?

Nincs. Épp ezért, amit az emberek zöme párkapcsolatnak hisz, az a klasszikus társfüggőség: amikor a vak vezeti a világtalant, ötvözve azzal, hogy megállás nélkül játszmáznak egymással. Az egyik legklasszikusabb játszmának a mondata, mindig így kezdődik: biztosan szeretsz engem szívem?

Szóval csak azért vannak a másik mellett, hogy megkapják azt, amit maguktól sem… És mi van a másik véglettel, aki nem alkudik meg, és akár 2-3 találkozásból megállapítja, hogy van-e szüksége az adott pasira?

Aki körülbástyázza magát egy csomó védelmi mechanizmussal, és ezáltal azt hiszi, hogy a tutira utazik, annak tegyük fel, hogy kell 3-4 alkalom, közben bőven elég az első 10 perc. Amikor vagy érzed, vagy nem érzed.

A többi magyarázkodás.

3-4 alkalom? … Megtanultam, hogy mindenki úgy és arra pocsékolja önmaga idejét, ahogy akarja.

A Te életedben van-e valami, ami félelem?

Mostanában már nincs. Úgy gondolom, hogy az egyik legdurvább félelem, ami egy ember életében előfordulhat, az a félelem a magánytól. Jól érzem magam, amikor egyedül vagyok. A betegségtől való félelem pedig mindig utal arra, hogy az illető ember nem meri elfogadni azt, hogy ő egyszer meg fog halni.

Hogy állsz a halálhoz?

Rengeteg embert láttam meghalni, meg én is majdnem meghaltam párszor, tehát nincs semmi bajom a halállal.

Mi történt, hogy majdnem meghaltál?

Egyszer volt egy nagyon súlyos autóbalesetem, amikor 10 centin múlott az, hogy túléltem. A másik meg pár héttel ezelőtt történt, amikor fát vágtam és egy fahasáb pont a szemem között talált el. Úgymond a harmadik szememnél. Hogyha vagy jobbra, vagy balra repült volna, kiverte volna a szemem. Ez persze az élet része, valamint annak a jelképe, hogy úgy látszik, van még dolgom.

És még sok ember vár arra, hogy segíts nekik…

Csak a gond az, ahogy a könyvben is leírtam, hogy az emberek, akik eljönnek hozzám, többnyire szorongatják a jobb kezükben a kulcsot. Azt mondják: van egy gondom. Egy kulcs, 2 ajtó. Kinyitom az egyiket, pokol. Kicsit pihenek, hátha most nem lesz. Kinyitom a másikat, pokol. Újra ráfázom. Hol a másik kulcs?

Ránézek a saját két kezemre, és látom, mind a kettőben ott van 1-1 kulcs. Mert én tudom, hogy ki bírom nyitni a saját kapumat, sőt a mennyországomat is.

Én csak meg tudom mutatni a másiknak a problémát. Az én kulcsom nem nyitja az ő ajtaját. Hogy lehet kinyitni az enyémet? Kérdezik, én meg hirtelen ránézek a csajszi bal kezére, és látom, hogy ott szorongatja a másik kulcsot, miközben azt mondja, hogy ott nincs a kulcs… Kicsit felhívom az emberek figyelmét a hazugságaikra. De soha nem én nyitom ki az ajtót. Egyiket sem. Azt mindig csak ők tehetik meg.


Ha még többet szeretnél megtudni Dr. Csernus Imre könyvéről, látogass el a Jaffa weboldalára >>

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL