Mondjam, mutassam vagy hagyjam?

Sosem fogom kinőni azt a különlegesen emlékezetes gyermekkori traumát, amikor egyszer rossz jegyet vittem haza a suliból. „Bezzeg a Zalán ötöst tudott írni!” – jött a pellengérre állítás édesanyámtól, én meg hirtelen nagyon utáltam egyik legjobb barátomat. Egy hét múlva vidáman mentem haza: igaz, én megint begyűjtöttem egy karót, de legalább eminens osztálytársam is „fásított”. Mindezt természetesen közöltem az ősökkel is. „Az engem nem érdekel, hogy a Zaláné is egyes lett!” – ripakodott rám a nekem életet adó nő. Na, ennyit rólatok (már bocs, anyu)! Így próbáljon a férfi következetességet és józan gondolkodást elvárni a Hölgyektől! Ráadásul ez minden női korcsoport jellemzője. Számon kérni tudtok, hogy ezt vagy azt miért nem csináljuk, aztán amikor meg nekilátunk, akkor rögtön kiderítitek, hogy ehhez sem értünk – vagy már közben elkezdtek aggódni…

Kerülgeti, mint nyávogós cica a dobozát

Hamarosan itt a tavasz, és ilyenkor eljön a ruhatár cseréje. A vastag pulóverek, tundragatyók és hótaposó csizmák repülnek a bőrönd mélyére, az ingek és szoknyák pedig érthető elégedettséggel lépnek előbbre a szekrény hátsó feléből. Eddig minden rendben is volna, csak valakinek a téli göncökkel felpúpozott táskákat és dobozokat el kell tüntetnie az útból. Ki alkalmas erre a feladatra? Hát persze, hogy a férfi! Még ez is oké. Bár halkan megjegyzem, szerintem a lejárt göncök simán elférnének az egyik sarokban, és akkor rögtön kéznél lennének, ha a tél később a visszatérés mellett döntene. De nem, a ház úrnője kiadta a parancsot: a motyóknak el kell tűnniük. Ezt pedig nem csak egyszer mondja el, hanem sokszor. Egyre fenyegetőbben. Oh, türelmes nők, vajon léteztek Ti egyáltalán? Végül a világ leglustább pasija is megunja a folytonos piszkálást, és látható duzzogással megindul a padlás felé a csomagokkal. „Egyedül akarsz cipekedni azon a rossz lépcsőn?” – vált át nőnk korholása féltésbe. Ez sokkal jobban tetszik nekünk, de ilyenkor már csak azért is megmutatjuk, hogy ki a legény a lépcső rozoga fokán. Így anélkül, hogy hátranéznénk – meg le! – nekiindulunk a tetőtéri expedíciónak.

Alkalom szüli a mestert

Amennyiben túléltük magányos teherhordó kalandtúránkat, amiről persze kedves partnerünk azt gondolta, hogy majd valamelyik markos haverral közösen bonyolítjuk le, máris hallgathatjuk, hogy nem vagyunk normálisak, hogy erre egyedül vállalkoztunk. Ha lehet, ettől csak még inkább odatesszük magunkat. Alkalom pedig adódik bőven a bizonyításra – erről például Murphy bátyó gondoskodik rendszeresen. „Ami elromolhat, az el is romlik” – tartja az öreg mondása, vagyis a lakásnak szinte mindig van olyan berendezése, amely szerelőért sikít. Nőnk viszont jobbára nekünk sikít, hogy történjen valami az éppen nem szuperáló szerkezettel. Ilyenkor érzi úgy a férfi, hogy eljött az ő ideje!

Legjobb barátom: a franciakulcs

Ez pláne akkor igaz, ha előtte a csaja ódákat zengett arról, hogy a legjobb barátnője pasija milyen istenien barkácsol otthon. Ez olyan, mint bikának a vörös posztó: még az a fickó is a szerszámosláda után nyúl, aki technika tantárgyból mindig felmentésért könyörgött. „Szerelő? Minek az?” – valljuk, és felgyűrt ingujjban betámadjuk az eldugult lefolyót. Ha valami csoda folytán sikerrel járunk – miközben a mi drágánk folyamatosan egy szakember kihívását emlegeti… -, akkor az óriási elégtételt jelent nekünk. Persze az esetek többségében csak okosan nézünk, és nagy hümmögések közepette az állunkat vakargatjuk a hiba láttán, majd határozott mozdulattal a telefonért nyúlunk. Szerencsére szerelmünk szemében már akkor is nagyot növünk, ha szervezési területen mutatjuk meg képességeinket.

Majd én elintézem?

A női felbujtás azonban nem merül ki a tettek mezején. Hihetetlen, hogy mennyire kitartóan képesek duruzsolni a fülünkbe, hogy céljaikat elérjék. Eme küldetésetekben, kedves Hölgyeim, szerettek eszközként felhasználni minket. Abban igazatok van, hogy bizonyos dolgokat valóban szép szóval is el lehet intézni, ám ha ezt ennyire jól tudjátok, akkor miért nem veszitek saját kezetekbe az irányítást? Amíg mi, férfiak, tapintatosan és türelmesen próbálunk megoldást találni egy adott problémára – legyen az akár egy telefonos hibabejelentés -, Ti a hátunk mögül folyamatosan osztjátok az észt. Miután letettük a telefont, és a kapott válasz nem kielégítő a számotokra, akkor persze rögtön mi leszünk a mulyák, a tutyimutyik, és hasonló más kedves figurák. „Tudod mit? Akkor intézd Te!” – csattanunk fel erre mi is, felétek nyújtva a mobilt. Ilyenkor persze rögtön visszatáncoltok, mondván: ez nem a Ti dolgotok, majd hozzáteszitek, hogy még ennyit sem bírunk elintézni. A háttérből persze könnyű okosnak lenni…

A kígyó meg a farka

Azért tisztában vagyok vele én is, ez nem csak a nők jellemzője. Sőt, annál még Pasiszemmel is kevés idegesítőbb dolog van, mint amikor az egyik haver állandóan neked morgolódik, hogy mit és hogyan kellene csinálni, de rögtön meghátrál, ha Te azzal állsz elő, hogy esetleg ő is felgöngyölíthetné a szálakat. Az szintén igazságtalan lenne, ha elhallgatnám, hogy mennyi talpraesett nőt találunk, ha az ügyintézésre kerül sor. Bizony, akad, akitől még mi is tanulhatunk. A Hölgyek bátorításával egyébként nem árt vigyázni, mert könnyen a saját farkába harapó kígyóvá változhatunk át. Hiába kapjuk a noszogatást, hogy nyugodtan valljuk be, mennyire szép kedvesünk barátnője, a felkészült férfi erre sosem vetemedik (ha kedves az élete…). Igazán végzetes már csak az, ha belemegyünk, hogy elismerjük, a barinője jobb csaj, mint a mi pici szívünk csücske. Akkor aztán végképp ne csodálkozzunk, ha megkapjuk a magunkét. Mert utána nemcsak mondhatja, mutathatja is Tündérkénk – az irányt az ajtó felé.