GYERMEK

Az a bizonyos kabát...

Szerző:
Szabó Anna
Az okos ember nyáron vesz télikabátot, mert akkor nyilván olcsóbb, és a pénzt is könnyebb félretenni rá. A buta, illetve máról-holnapra élő (a kettő közötti összefüggést most inkább nem keresném) megvárja a kabátvásárlással, hogy beálljon a fagyos évszak.

 

Veszünk egy szkafandert


Sajnos, én az utóbbi kategóriába tartozom. Mentségemre szóljon, hogy jó volt még Pannára a tavalyi télikabát, csak már nem annyira… Értem ez alatt, hogy komolyabb aláöltöztetés esetén úgy kellett cipőkanállal beletuszkolni a gyereket, és imádkozni, hogy ne nyíljon szét a zipzár, amíg úton vagyunk. Szóval tudtam én, hogy az új télre új kabát kell, de halogattam a beszerzését, egészen az első deres reggelig. Akkor azonban lelkiismeretesen felkerekedtem, hogy új kabáttulajdonost csináljak a lányomból. Hatalmas üzletláncokkal rendelkező keleti barátainknál sikerült is beszereznünk egy származási helyéhez képest egyszerű, de nagyszerű kétrészes overallt. Pannának tetszett (amint minden más is az üzletben), méretre megfelelő volt, minőségre hááát… tűrhető. Mondjuk úgy: megérte az árát, ezért megvettem. Csak odahaza kezdtem el vakarni a fejemet, amikor a férjem kijelentette: pont úgy néz ki a szerkóban a lányka, mint a Paksi Atomerőmű sugárvédelmi szkafanderbe öltözött dolgozói. Merthogy az overall tetőtől-talpig hófehér volt. Azt még csak-csak elhitettem apával, hogy nekem tetszik, azt azonban magam sem értettem, miért nem számoltam azzal, hogy Panna ötméterenként a földre zuhan a játszótéren. Alighanem hosszú, csapadékos télre számítottam, vagyis arra, hogy a gyönyörű szűz hóban a fehér, fehér is marad.


Mégis bunda a bunda


Egy-két hétig szótlanul mostam és szárítgattam esténként a sáros szkafandert, majd megérett bennem a gondolat: kell egy másik kabát! Mivel nem engedhetjük meg magunknak, hogy kéthetente befektessünk a télikabát bizniszbe, ezúttal a város használtruha üzleteit kezdtem bejárni. Én nem viseltem fehér űrruhát, mégis úgy néztek rám a turisok, mintha másik bolygóról jöttem volna. „Télikabát??? November végén??? Mi már a tavaszi bálákat bontjuk!” Ja, vagy úgy. Akkor mosok tovább minden este, gondoltam kiábrándultan, mígnem az egyik kis lakótelepi kereskedésben a boltos néni félve előhúzott egy gyöngyszemet a sufniból. „Ez az egy maradt a nyakunkon… – mondta kissé röstelkedve – ha gondolja…” Gondoltam! A kabát ugyanis maga volt A KABÁT, csupa nagybetűvel, mindaz, amit romantikus lelkületű nőszemély valaha megálmodott egy kabátról, rajta volt a kis, 98-as méretű csodán. A bordó irhabőr belsejét pihe-puha bunda bélelte, külsején hófehér, kézzel hímzett virágok, széleit hosszú szőrme keretezte. „Nem is tudom… - próbáltam leplezni meghatottságomat – másmilyenre gondoltam…” No, igen, valami olcsóbbra, mert biztos voltam benne, hogy egy kisbunda még használtan sem olcsó mulatság. „Legalább próbálja rá a gyerekre!” – erősködött a néni, és Panna is, aki anyukájához hasonlóan szintén beleszeretett a holmiba. „Hát jó!” – engedtem a nyomásnak, és láss csodát: a kabát úgy simult a lányomra, mintha ráöntötték volna! Le is vettem róla gyorsan, mielőtt vérszemet kapva elrohannék vele, mint az idióta reklámban a fiatalember a hamburgerrel. Újra kezemben tartva a ruhadarabot, megvilágosodtam, vagyis elborult a lelkem: a belső címkébe nem kevesebb, mint 3200 Ft-ot írtak vételárként. „Nem tudok ennyit adni érte.” – közöltem a boltos nénivel, és szomorúan nyújtottam vissza jogos tulajdonát. „Mennyit tud?” – kérdezte az eladó egy nagymama jóságával. Na, most erre mit mondjak? Igazából semennyit, de hát kabát, az kéne. De ez a kabát majd jobb lesz, mint a fehér? Az állandóan koszos, ez meg mini nagys’ asszonyt csinál a gyerekemből. De nekem kell, a fene vigye el, akkor is kell, ha csak egyszer fogom lefotózni benne! „2000 Ft-ot” - böktem ki szégyenkezve, egyrészt amiatt, hogy van pofám ilyen sokat lealkudni, másrészt meg amiatt, hogy csak ennyit tudok kiadni egy szép kabátért. „Máris csomagolom!” – bólintott a néni olyan lendülettel, hogy hirtelen úgy éreztem, még fizetne is, csak ott ne hagyjam a cuccot.


Nem való ez gyereknek!


A kis bunda mindenkinek tetszett. Panna hosszan illegette magát a tükör előtt, grimaszolva igyekezett megtalálni a viselethez leginkább illendő arckifejezést, apukája pedig rövid „Szép, de várhattál volna vele fizetésig” megjegyzése után hamar elérte az olvadáspontot. Happy and! Vagy nem? Büszkeségtől fűtve, a kiskabát debütálását Mama látogatásához időzítettem. Persze ő is el volt ragadtatva, de a dicséretek közé odaszúrta: „Nem való az ilyen kabát kisgyereknek.” Nem értettem, mi a problémája. Egészen addig, míg az első babakocsis séta alkalmával meg nem győződtem az igazáról. Az elegáns irhát összefogó dizájnos kapcsok rosszul tolerálták, hogy a gyerek leült: minduntalan szétnyíltak, vastag pléddel kellett takargatnom Panna mellkasát a hideg elől. Hűha! Új kabát? Nem! Varratunk bele egy zipzárt!

A középkorú varrónő nagydumás, kedves asszonyka volt, de a kérésem hallatán két kézzel fogta a fejét. „Gyönyörű kabát, alkalmi vétel, de gyereknek ilyet gyártani…!” – és megvenni ugyebár… , fűztem tovább magamban a gondolatát. No, mindegy, ez már megvan, kéne bele egy zipzár is. „Nem lesz könnyű, kedveském! Nézze csak ezt a vastag anyagot, ezt a hosszú szőrmét! Hát ezzel lesz dolog! Nem is tudom, mikorra vállaljam…” – sápítozott a zipzáras néni, engem pedig a „Mikor?” mellett egyre erősebben kezdett foglalkoztatni a „Mennyiért?” kérdése.

Nem a ruha teszi az embert


A sors úgy hozta, hogy a kisbunda hosszú időre a varrónőnél maradt. Eleve nem vállalta egy héten belül, ráadásul épp akkoriban küzdöttünk a rota vírussal. Titokban aggódtam is: még eladja valakinek, ha azt hiszi, hogy hanyagságból nem mentem érte. Volt ám nagy meglepetés, amikor az utolsó kórházi napunkon a férjem a bordó csodával állított be látogatóba! „Ebben jössz haza! Örülsz?” – kérdezte a bundát ölelgető kis betegtől, aki persze örült, de vélhetően ugyanígy örült volna egy fürdőruhának, vagy egy fél pár kesztyűnek is, csak hazamehessen végre. Azóta Panna három télikabát boldog tulajdonosa. Van egyszer az unokatesóktól megörökölt, kicsit szűk, kicsit kopott, de hőn szeretett barna-tarka, van a fehér kínai szkafander, és az elegáns bordó bunda. Mind abszolút egyedi darab, és a lányom kénye-kedve szerint váltogatja őket, időnként hosszasan ecsetelve, hogy miért éppen azt veszi fel, amelyiket. Tudom: nem a kabát teszi a gyereket, mindegyikben egyformán aranyos, és olyan látványosan vetődik a játszótér sarába, hogy oktatófilmbe illik a mozdulat. De azért, anyatársak, álljon itt egy tényszerű megállapítás: az irhabunda nem való kisgyereknek…

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL