GYERMEK

A rettegett rota vírus

Szerző:
Szabó Anna
Rossz nézni, ahogy a reklám-maci epekedve várja haza kis gazdáját a kórházból. Beleborzongunk, majd rögtön utána azt gondoljuk: „De jó, hogy ez nem velünk történik!” Aztán, ha egy (nem túl) szép napon mégis a rota vírus áldozatává válunk, rájövünk, hogy a magányos maci drámája semmi a valósághoz képest.

 

Vigyem orvoshoz?


Nehéz eldönteni, mikor fontos, hogy a gyerekünk orvoshoz kerüljön. Reggel, hőemelkedésnél, kis nyűgösségnél hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy pár nap alatt simán kikúráljuk a kicsit, ilyen-olyan csodaszerekkel. Ugyanez az állapot estefelé, kissé emelkedő lázzal, tudva, hogy a következő két napban elérhetetlen lesz a gyerekorvosunk, jóval ijesztőbbnek hat. Ez utóbbi vezérelt engem is, amikor az egyébként nem túl beteg, de lázas lányomat péntek reggel elcibáltam a rendelőbe. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy hétvégén az ügyeletes orvossal kelljen egyezkednem, gondoltam, inkább megelőzöm a nagyobb bajt. Nos, nem megelőztem, hanem elébe mentem, ugyanis a váróteremben összeszedtünk egy belevaló rota vírust. Hiába enyhült vasárnapra a köhögés, csillapodott a láz, Panna valahogy egyre gyengébb, elesettebb volt. „Nincs mese, hétfőn vissza kell mennünk a doktor nénihez!” – gondoltam bosszúsan, és persze kicsit aggódva.


Vedd észre a jeleket!


Van egy pakli angyal kártyám, csupa megszívlelendő jó tanáccsal. Olyanokkal, mint például: „Földeld magad!”, „Elengedés és megadás”, de a családom kedvence a „Vedd észre a jeleket!”. Jókat szoktunk derülni ezeken, ha időnként jóslásra adjuk a fejünket (elnézést azoktól, akik hisznek az ilyesmiben, mi csak ajándékba kaptuk az angyal kártyákat…), pedig szó, mi szó, olykor valóban nem ártana árgus szemmel figyelni a jeleket. Mert jelek, azok vannak. Vagy nem jelzésértékű, ha egy örökmozgó két éves reggel nem hajlandó felkelni? Nálunk ilyen sosem volt, de aznap Pannát úgy kellett kihúzni az ágyból. Alig felöltöztettem, közölte, hogy szeretne lefeküdni. Miért van az, hogy mi, felnőttek, néha olyan okosnak hisszük magunkat? Miért gondoljuk, hogy jobban tudjuk, mit érez a gyerek, mint ő maga? Utólag szörnyű lelkifurdalásom van amiatt, hogy egyetlen kérésének sem tettem eleget, mondván: „Anyának dolga van, játssz szépen egyedül!” Igen, dolgom volt, és ő magára maradva matatott a tárgyai között. Csak akkor vettem észre, hogy nagy a baj, amikor megjelent mellettem, a kezei görcsben, a kis teste elkékülve, nem sírt, csak nyüszített, és reszketett, mint egy kidobott kiskutya.


Csak nyugi!


A legnehezebb (számomra), ha a gyerek beteg, megőrizni a hidegvéremet, nem kétségbe esni, és a megszokott derűvel, könnyedséggel a tudtára adni, hogy most pedig idehívjuk a doktor nénit, mert anyának fogalma sincs róla, mi van veled, és mit kellene tennie ahhoz, hogy jobban érezd magad, vagy legalábbis ne halj meg perceken belül. Morbid? Sajnos valóban átfutott a fejemen, hogy meghal a gyerekem, és ez a létező legborzasztóbb érzések egyike. Ma sem tudom, honnan jött az ötlet, de – miután viharos gyorsasággal végigpörgettem a segítségkérés lehetőségeit, a gyerekorvos felhívásától kezdve a mentőállomásra rohanásig, számba véve mindent – a legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy takaróba bugyolálom, és magamhoz ölelem a gyereket. Pontosan tudtam, hogy ez a „gyógymód” nem hatékony semmiféle betegségre, mégis ezt tettem. Talán az ő, talán a saját magam megnyugtatásáért, időközönként pedig leemeltem a takarót a kezéről, abban reménykedve, hogy mégsem látom kéknek. „Kék, kék. Még mindig kék.” – mondogattam magamnak, irreális nyugalmat erőltetve a tagjaimba. Végtelen hosszúságúnak tűnt az idő (valójában percek voltak csupán), mely után végre az én kis sápadt-fehér (de legalább már nem kék!) lánykámat ölelhettem magamhoz. Akkor az ágyra fektettem, betakargattam, és elmondtam neki, hogy hamarosan itt lesz a doktor néni, hogy megvizsgálja. Nem nagyon érdekelte a dolog. Mire a telefonálás után visszanéztem rá, mélyen aludt. Az a gyerek, aki életének 26 hónapja alatt sosem aludt még el egyedül. Rezzenéstelen Csipkerózsika-álma legalább olyan ijesztő volt, mint a korábbi elkékülése, de már nyugodt voltam. Hamarosan megérkezik a doktornő, aki majd magyarázatot ad a rosszullétre, a kékülésre. Nyilván banális kis vírusról van szó, ijesztő tünetekkel, estére, vagy legkésőbb másnapra kutya baja a gyereknek.


Kórházban töltött nappalok és éjszakák…


Kell-e mondanom, hogy még aznap délután a kórházban kötöttünk ki? A gyerekorvosunk a kissé gyakoribb székletre, és hőemelkedésre megemlítette ugyan a rota vírust, mint lehetséges okot, de a kékülésre széttárta a karját, pontosabban az orvosi táskáját, és megírta a beutalót. „Talán lázgörcs” – mondta, de valójában saját magát sem győzte meg a feltételezés. Emlékszem, már a csecsemőkori csípőszűrés alkalmával is összeszorult gyomorral léptem be a gyerekkórházba. Rettegtem tőle, hogy egyszer én is egyike leszek azon szülőknek, akik kezeiket tördelve, szomorú arccal várakoznak a kis betegek számára fenntartott helyen. Bekövetkezett. Ott ültünk a váróteremben, és hamisan arról győzködtem Pannát, hogy ez egy remek móka lesz. Mi másért festettek volna hatalmas mesefigurákat a falra? Nyilván jó a buli, jó a társaság, én pedig minden pillanatban mellette leszek. Hogy ez lehetséges-e, azt akkor még nem tudtam, azonban fel voltam rá készülve, hogy ha kell, az ágyához láncolom magam, de engem nem küldenek haza! Nem küldtek. Bizonyos összeg fejében egy ágyban alhattam a lányommal, sőt még háromszori étkezést is kaptam. A kórházban aztán a rota vírus hamar kimutatta a foga fehérjét, és a kékülés is megismétlődött. Panna a folyamatos hasmenéstől kevesebb, mint fél nap alatt kiszáradt, erős hasi görcsei voltak, nem evett, nem ivott, sőt nem is beszélt. Tűrte, ahogy papírfehér kezecskéjébe bekötik az infúziót, és ugyanazon nap estéjén, amikor reggel megtagadtam tőle a cicit, mozdulatlanul, üveges szemekkel bámult rám, mintha nem is ismerne.

Szerencsés vagyok


Tudtam, hogy napokon belül jobban, sőt jól lesz, hiszen ez csak egy vírus. A rettegett rota. Azt is megtudtam, hogy a kékülést az emelkedő láztól összeszűkült erek okozzák, ártalmatlan jelenség. Mégis féltem. A virrasztás óráiban, amikor húszpercenként tettem tisztába, és kétpercenként simítottam a kezem a homlokára, azokra a szülőkre gondoltam, akik gyermekei nem egyszerű rota vírustól betegek. Akik nem tudják, hogy meggyógyul-e a kicsi, vagy éppen tudják, hogy nem. És azok a gyerekek is eszembe jutottak, akik mellett nincs ott az anyukájuk, amikor betegek. Akik egyedül küzdenek meg a törődő, mégis rideg kórházi légkörrel. Sok mindent megértettem és átértékeltem. Furcsa, de a legrosszabb pillanatokban hálát éreztem. Azért, hogy csak ennyi: vírus. És itt lehetek, vele lehetek, ápolhatom, vigasztalhatom. És milyen jó, hogy a nővérke óránként benéz ránk, segít, még tisztába tenni is, ha kell! Szerencsésnek éreztem magam. Négy nap után, gyógyultan érkeztünk haza. Panna legalábbis, mert ezután mi, felnőttek is kipróbálhattuk a rotát, de az egy másik történet. Még napokig bántott, hogy annak idején nem éltünk a rota elleni védőoltás lehetőségével. Mennyi kínt, pénzt, időt és energiát spórolhattunk volna! De az oltóanyag a több százféle rota-variáns közül csak néhány ellen véd, ehhez képest pedig horribilis összegbe kerül. Nekünk nem ajánlotta a gyerekorvos, de nem is tudtuk volna kifizetni. Most én sem tudom, ajánljam-e neked, kedves szülőtársam. Senkinek sem kívánom, hogy infúzióra kötve lássa a gyerekét, és azt sem, hogy akár egy napot is kórházban kelljen töltenie. De – bár azóta sok tájékoztató anyagot elolvastam – továbbra sem bízom feltétel nélkül a rota vírus elleni oltás hasznosságában, mi több: egyes vélemények szerint kifejezetten rossz hatással van a szoptatott babákra. Fogalmam sincs, mindebből mi igaz, és mi nem, de azt hiszem, ha születne még gyerekem, és rendelkezésemre állna a szükséges összeg, én megvenném az oltóanyagot.

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL