Szánkózás

„Nem szeretem” idő

Nem nehéz megjósolni, hogy kisgyerekes szülő ezzel a mentalitással vagy sürgősen szemléletet vált, vagy egész télen búra alatt tartja a kölykét, hogy még véletlenül se szembesüljön az istenadta a hó szépségeivel. Ősi törvény ugyanis, hogy minden gyerek szereti a havat. Tavaly még reménykedtem, hogy az enyém más lesz. Úgy tűnt, kifejezetten ellenséges közegnek tekinti a hideg, nehezen járható valamit, ami szünet nélkül hullik az égből, és ráfagy az arcára, ha megpróbál megküzdeni vele. A férjem kívánságára („Legyenek szép téli fotók a gyerekről!”) a tavaly februári kitartó havazásban hangulatos sétára indultunk. Eljutottunk egészen a ház előtti járdáig, ahol Panna egyértelmű jelét adta, hogy nem kíván tovább időzni a zimankóban, szívesebben menne inkább haza. „Na, ugye!” – tudattam apával, hogy kár erőltetni, a gyerek az én hó-ellenes génjeimet örökölte. De sebaj, legalább nem kell szánkóra, majd sílécre költeni, nem kell megverekedni a szánkódombon egy-egy életveszélyes lesiklásért, lehet viszont meleg takaró alatt durmolni a szobában, ha beköszönt az igazi tél.

Szánkót, de minek?

Idén szerencsémre senkit nem kényeztetett a hó a vidékünkön (illetve dehogynem: engem, azzal, hogy nem esett), tehát nem volt lehetőségünk arra, hogy újra feltérképezzük Panna tél-toleranciáját. Kicsit megszeppentem ugyan, amikor Mama már októberben előállt a karácsonyi ajándékötletével: szánkót vesz a gyereknek! „Ugyan, ne verd költségbe magad! Úgysem lesz hó!” – próbáltam hasznosabb ajándékok vizére evezni, de hiába. „Lesz hó! – állította a Mama – kizárt, hogy egy ilyen csapadékos év után ne essen a hó!” Ez sajnos logikusnak tűnt, ezért bevetettem a végső érvemet: „Ez a gyerek nem szeret szánkózni.” Ezt követően persze megkaptam a magamét, csak úgy finoman a „nem is próbálta még”-től a „nem, ha lusták vagytok kimenni vele”-ig, úgyhogy jobbnak láttam meghunyászkodni, és jó sorsomat az időjárás kegyességére bízni. „Azt veszel, amit akarsz!” – zártam le a témát, és előre vigyorogtam a kínos jeleneten, amikor majd a plusz húsz fokos karácsonyi tavaszban a lányom szomorúan nézegeti a Mamától kapott szánkót, s közben úgy érzi, valójában nem is kapott semmit. (Hát igen, néha egy kicsit rosszindulatú vagyok, de ezt a hibát általában hamar belátom, és korrigálom…)

Esik a hó!

Ha nem is húsz, de lélekmelengető 14 fokban közeledett a szeretet ünnepe, én pedig megelégedetten bólogattam, amikor Mama elújságolta, hogy megvan a szánkó. „Kétszemélyes, te is ráférsz, apa meg majd húz benneteket!” – lelkendezett anyósom. „Ja, persze! Az igazán szép látvány lesz, itt a lakótelepen!” – gondoltam, de ráhagytam. Úgysincs hó. Majd egy reggel kinéztünk az ablakon. „Anya, mi ez?” – kérdezte Panna. „A manóba! Ez bizony hó!” Hát nem leesett? Pedig mennyire bíztam benne! Nem volt nagy hó, de azért minden kétséget kizáróan hó volt. Természetesen nem bánkódtam, hiszen jól tudtam, hogy a gyerek úgysem szeret szánkózni. Egy próbát ugyan tehetünk, de… „Leviszed a leányt szánkózni?” – vetettem oda hanyagul a kérdést a férjemnek, mintha nem is a hó undorom, csupán sűrű elfoglaltságom akadályozna a téli sportokban. „Éééééén? – hüledezett apa. – Tudod, hogy egész héten hosszú napos vagyok, hadd pihenjek már egy kicsit!” Beláttam, igaza van, fogtam hát a szánkót, a vastag takarót, szkafander-szerű kezes-lábasba dugtam Pannát, és minden erőmet összeszedve levonultam vele a „porcukorral” borított játszótérre. Odalent szembesültem azzal, hogy ami fentről hamisítatlan hó, az a valóságban vékony lepel csupán, vagyis szó sem lehet hóangyalka készítésről, vagy egyéb, vastag hóréteget igénylő játékról. Rutinosabb szánkósok ezt nyilván az ablakból is képesek megállapítani, ez lehetett az oka annak, hogy egyedül róttuk a métereket, némi szél által összegyűjtött, vastagabb havat kutatva. „Apa, mi mikor szánkózunk?” – érdeklődött apukájától egy mellettünk elhaladó kislány, miközben irigykedve bámulta Panna csilli-villi, vadiúj szánkóját. „Majd, ha lesz hó!” – felelt nem kevés iróniával a papa. „Muh-ha-ha!” – persze én is majdnem szétröhögtem az agyam, de mielőtt ez megtörtént volna, színpadiasan ráültettem a lányomat a szánkóra, és fogyhatatlan lelkesedést színlelve, karácsonyi dalokat dudorászva nekiveselkedtem. Csak húztam, és húztam a szánkót, körbe-körbe a játszótéren, Panna pedig kacagott, messzire szállt a csilingelő hangocska. „Anya, fussál!” – kiáltotta, és én futottam. „Anya, gyorsabban!” – utasított, mire nagyobb sebességre kapcsoltam.

Tanulok a gyerekemtől

Aznap éjjel a szánkó a szobában aludt. (Szükség volt némi meggyőző képességre, hogy elérjem, Panna ne akarja egyenesen az ágyunkba fektetni a járművet.) Este, miután a lányom elszenderedett, visszagondoltam az elmúlt napra. Kellemes izomláz csipkedte a tagjaimat, olyasféle, amilyet egyszer sem éreztem Rubint Réka, vagy más fitneszguruk edzésprogramjainak végigtornázása után. Ez más volt, sokkal jobb volt. Úgy éreztem, a szánkózás minden porcikámat megmozgatta, nem is beszélve a lelkemről, amibe különös ragyogás költözött. Együtt lenni, együtt játszani a friss levegőn, mozogni, énekelni, nevetni – nincs is ennél jobb elfoglaltság a világon! „Vénségemre” megszerettem a havat, a szánkózást, és ezt Pannának köszönhetem. Kíváncsian várom, mit hoz a nyár. Csúszdák, mérleghinták, mászókák, reszkessetek! Jövök!