GYERMEK

Bölcsibe megyünk! Vagy mégsem?

Szerző:
Szabó Anna
Egy szép napon utolért bennünket is a végzet. Akarom mondani: a kezdet, hisz mint annyi más, a bölcsi is csupán nézőpont kérdése. Valami véget ér, ám valami most kezdődik el…

 

Bölcsidilemma


Hetek, vagy talán hónapok óta foglalkoztat a gondolat, hogy jót tenne-e a gyerekemnek, ha a napjait közösségben töltené. Sorjáztak a válaszok is szépen, minden ki nem mondott kérdésemre. Igen, jót tenne, mert nagylány már, hamarosan 2 éves lesz. Nem, nem tenne jót, hiszen olyan anyás! Hasznos lenne a bölcsi, mert sokkal gyorsabb ütemben fejlődne a szakértő kezek közt, mint itthon. Kifejezetten ártalmas volna idegenekre bíznom, hiszen rajtam kívül sosem vigyázott rá senki. Képtelenség tovább fenntartani a háztartást egy jövedelemből, tehát a gyereket be kell adni bölcsibe! Nem, nem adom! Az enyém, a testem, a lelkem kicsiny darabja, mi lenne velünk egymás nélkül? És különben is: „Anyu, térj magadhoz! Nincs is munkahelyed! Így soha az életben nem veszik fel a mai nyomorúságos bölcsi helyzetben.” No, hála istennek! Megkönnyebbülve győzködtük egymást a férjemmel a reggelinél, s közben felváltva simogattuk mit sem sejtő porontyunk kobakját: „Dehogy mész te bölcsibe, kincsem! Itthon maradsz anyával még 1 évig, reméljük, a közüzemi szolgáltatók is türelmesek lesznek addig, valahogy majd csak elvegetálunk. Ámen.


Derült égből a csoda


Még alig emésztettem meg, hogy a központi problémám „megoldódott”, amikor ugyanazon napon, a délutáni séta alkalmával megcsörrent a mobilom:
- XY vagyok… Adott be hozzánk egy önéletrajzot… - no, igen, meg még vagy száz helyre. Egy részük udvariasan visszautasított, más részük szóra sem méltatott. – Nos, lenne itt egy munka. Egyelőre 2 éves szerződéssel, aztán meglátjuk. Érdekli? – igen, igen, igen! Négy éve sehová sem kellek, több állásinterjún voltam, mint más egész életében, naná, hogy nem mondok nemet, bármi is az! (Na jó, a bármi talán túlzás, de ez az ajánlat éppen a szakmámba vágott, mondhatni álmaim munkahelyét nyújtották felém tálcán, vörös masnival átkötve.)
- Hááát… igen, vagy egy kislányom, de ez nem jelent problémát. Megoldjuk! Persze, bölcsi, vagy bébiszitter, vagy családi napközi… Még nem tudom, de ezen nem múlhat egy ígéretes karrier! – ezután kedélyesen elbeszélgettem még reménybéli főnökömmel, aki meglepően közvetlennek és megértőnek mutatkozott. Pontosan tudta, hogy milyen az élet egy kisgyerekkel, hiszen ő is apa, tudta, hogy mit jelent évekig munka nélkül lenni, hiszen a felesége is járt ugyanebben a cipőben, megvitattuk városunk szépségeit és árnyoldalait, végül biztosítottuk egymást, hogy egyikünk sem felejti el a következő héten esedékes találkozót.


Jaj, mi lesz most?!


Életem nagy szerelmével (akkor annak hittem) titokban találkozni a főiskola egy eldugott termében kutyafüle volt ahhoz a szívdobogáshoz képest, amit az ominózus telefon után éreztem. Ez kérem, egy isteni ajándék, amit nem illik visszautasítani. A gyerek tehát indul a bölcsibe! Kell a munka, kell a pénz, kell a gyerektársaság a kicsinek, minden így van jól, hamarosan újra normálisan élhetünk. Hurrá! De mégsem. Ha a karomat tépték volna ki, talán az sem fájt volna jobban, mint azon az éjjelen érezni, hogy az én édes, egyetlen, imádott kisbabám a fejét az oldalamba fúrja, és egyáltalán nem sejti, miféle merényletre készülök ellene. Sírtam. Mit sírtam! Zokogtam. A legrosszabb, és egyben legidiótább anyának éreztem magam, akit valaha a hátán hordott a Föld. „Anyu! Ezt akartad! Ez a jövőd! A családodé is! Nem láncolhatod magadhoz azt a szegény gyereket! El kell engedned! Hallod? Okos, értelmes nagylány, akit mostanáig a legjobb tudásod szerint neveltél. Meg fogja oldani, ahogy megoldja milliónyi más gyerek is!” Csak úgy cikáztak az aggodalmak a homlokom és a mennyezet közt, aminek következtében reggel úgy ébredtem, mintha éppen egy 2 hetes, bányában töltött kényszermunkából tértem volna haza.


A városi…


Másnap üstöllést bepötyögtem a „gugliba”, hogy „bölcsibe megyünk”, és reménykedtem, hogy találok valami használható szakirodalmat. Találtam. Arra ugyan egyik sem tért ki, hogy ki fog ezután főzni, és mi lesz az új munkahelyemmel, ha megbetegszik a gyerek, azt azonban mindegyik megfogalmazta, hogy a legfontosabb a szülői fejben tisztázni a helyzetet. „A bölcsőde a legjobb helyek legjobbika. Örömmel, és könnyedén hagyom ott a gyermekemet, aki szakértő felügyelet alatt, önfeledten végigjátssza a napot.” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy elsőre sikerült azonosulnom a nézettel, de legalább már tudtam, mire kell törekednem.

Ezt követően felkerekedtünk, hogy bebocsátást nyerjünk negyvenezres városunk egyetlen önkormányzati fenntartású bölcsődéjébe. Miután a jövetelünk okát is felvázoltam, a mosolytalan igazgatóhelyettes tömören közölte a száraz tényeket:
- Jövő év márciusig minden férőhely foglalt. Adok egy igénylőlapot, kitöltve
hozza vissza, de én nem biztatom semmivel. Tavasszal… talán… meglátjuk.
- Megértem, és tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Na, de március? Nem tehetnénk mégis valamit? Tudja, 4 éve munka nélkül tengek-lengek, számomra ez az állás létkérdés…
- Adja be egy családi napközibe!
– ez volt minden, amit a hölgy segítségül javasolni tudott, s hozzá tette még: - A Gyes biztos elég rá.

A magán…


Forrongtam és aggódtam. Hogyan lehetséges ez? Végre egy munkahely, ahová nem én tolakodok, hanem engem hívnak, és nincs hová tenni a gyerekemet? És milyen dolog már az, hogy az én kicsi szentem, életem értelméből hirtelen életem korlátozójává lett? Mi az, hogy „adjam be”?! Nem kabát ő, amit beadok a ruhatárba! Ja, és, hogy a Gyes-ből telik rá… Pffff! Hadd tudjam már én, hogy mire telik! Már hazafelé tartva elhatároztam, hogy nem töltöm ki az igénylőlapot, és nem íratom be Pannát a városi bölcsibe. Igaza van a némbernek: a Gyes remélhetőleg elég lesz rá, keresünk egy családi napközit. Olyat, ahol a gyerek valóban jól érzi magát, ahol nem 20-30 gyerekre felügyel 2 gondozó. Találtam is ilyet, szám szerint hatot. Valamennyi telítve volt, csupán egy helyen biztattak azzal, hogy várólistára kerülhetünk, januárra biztosan „kihullik” 1-2 gyerek. Mivel a január mégiscsak közelebbi időpont, mint a március, feliratkoztunk arra a bizonyos listára, s ha már ott jártunk, körül is néztünk. Nos, igen. A Gyes ugyan nem elég rá, de ez legalább az a fajta hely, amiről az ember elhiszi, hogy jó lehet a gyerekének. Kezdtem megnyugodni, és az állásinterjúra összpontosítani.

Az állásinterjú


Lelkesedésemben még egykori tanulmányaimat is elővettem, interneten kutakodtam, szóval készültem erősen, fejben és lélekben egyaránt. Meg is lett az eredménye: jól szerepeltem. A helyszínen ugyan semmi nem dőlt el, de éreztem, hogy jó vagyok, alkalmas vagyok, és ez számomra egy régen nem tapasztalt, kellemes érzés. A munkáltató, ha lehet, még együttműködőbbnek bizonyult, mint korábban, az állás jobbnak ígérkezett, mint reméltem. Sosem voltam még ehhez fogható állásinterjún, ahol a várható feladatokon és a bérezésen kívül gyakorlatilag mindent megbeszéltünk, még azt is, milyen munkarendben fogok dolgozni, mikor, ki hozza-viszi majd a gyerekemet, s mire számíthatok a szerződés lejárta után. Úgy éreztem, egy mesébe csöppentem, s végre megkapom a méltó jutalmamat. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a mesékben olykor meghökkentő fordulatoknak is helyük van…
Három nap múlva jött a telefonhívás:
- Sajnálom, de nem önt választottuk, mert volt olyan pályázó, akinek nincs kisgyereke, ezért rugalmasabban tudta vállalni a munkát.


Magyar valóság


Igen, szerettem volna akkorát üvölteni a telefonba, hogy a vonal túloldalán szálanként peregjen ki a beszélgetőtársam szakálla. Szerettem volna megkérdezni, miből szűrte le, hogy én nem lennék elég rugalmas? Azt hittem, kimeríti a rugalmasság fogalmát, hogy hajlandó vagyok kemény tízezreket fizetni a családi napköziért, hogy a férjem hajlandó átmenetileg Gyes-re menni, hogy előre bevállaltam a váltott műszakot és a szombati munkanapot is, valamint azt, hogy időnként túlórázni kell, vagy a munkakörömtől eltérő feladatokat végezni.  Sokszor, sokféle stílusban hallottam már, hogy kevés gyerek születik, hogy támogatni kell az anyák munkához való visszatérését, hogy a Gyes-en lévők ingyen szedik fel a pénzt, mennének inkább dolgozni. Nos, mennének. Én mennék.


Kedves Magyar Társadalom! Elnézést, amiért annak idején megtartottam a gyerekemet. Elnézést, amiért most is a legjobbat akarom neki. Elnézést, amiért élni akarok és dolgozni. És persze köszönöm is, hogy időt nyertem, hogy maradhatok még itthon a kislányommal, hogy lehetőségem van a következő nekifutásig alaposabban felkészülni a dolgos hétköznapokra. Mert lesz következő nekifutás, és én még akkor is kisgyerekes anya leszek. Remélem, akad majd munkáltató, aki ezt tolerálja.

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL