Édi csiga, avagy a táskámban az otthonom

A kettes szám. Két kocsira, két telefonra, de még két szeretőre sem mondják azt, hogy ez még gombócból is sok. És az otthonok számára sem feltétlenül. Igaz, van az úgy, hogy én is élem a kis életemet valahol, meg a nőm is, és igazán egyikünknek sem fűlik annyira a foga ahhoz, hogy feladja a maga belakott kényelmét. Mit lehet ilyenkor tenni? Ingázni. Mivel mi sokáig szeretünk kitartani anyuci főztje, a kivasalt ing és a megvetett ágy mellett, ezért nehezebben szakadunk el a szülői háztól, mint a nők, akik már az anyjukkal közös első főzés során eldöntik, hogy amint csak lehet, dobbantanak innen. És ha egy gondolat befészkeli magát abba a cuki buksiba… azt általában tett is követ. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi lesz az, aki felnyalábol, és az ő drágája fészkét választja második otthonául. Ha ez így nem ismerős, mindenki visszagondolhat a kollégiumban vagy albérletben töltött évekre, és rögtön valóságos emlékeket idéznek fel a fentebb leírtak. A gondok akkor kezdődnek, amikor elegünk lesz abból, hogy hátizsákkal a vállunkon, szakadó esőben, az éjszaka közepén, ki tudja, hányadik alkalommal nekivágunk az ismerős kilométereknek…

Láthatatlan beköltözés

Dőreség lenne azonban azt hinni, hogy a csak a férfi lehet az egyetlen, aki málhájával állandóan zakatol a két lakható pont között. Ha ugyanis abból az alaphelyzetből indulunk ki, hogy mindkét fél rendelkezik önálló lakással – vagyis egyikőjük sem osztozik a szobákon sem a szüleivel, sem néhány lelkes egyetemista albérlővel -, akkor már csak a női egyenjogúság okán is megteheti azt Hölgyünk, hogy a fogkeféjével és egy három számmal nagyobb alvó pólóval áttipeg hozzánk. Csak hát a teremtés koronái ebből a szempontból sem egyszerű esetek. Több barátom is panaszkodott már arra, hogy jóhiszeműen felbátorította az aktuális barátnőjét arra, hogy nyugodtan jöjjön, amikor csak kedve tartja. A naiv cimborák ott követték el a hibát, hogy a saját hímagyukkal gondolkodtak. Ha a nő ugyanis szerelmes, akkor minden idejét a fickójával akarja tölteni. Sőt, még akkor is ott van, ha a pasi éppen házon kívül jár. Barátaim akkor eszméltek csak rá a helyzet súlyosságára, amikor a gardróbban már több volt a csaj ruháiból, mint a sajátjukból. Mit volt mit tenni, szépen le kellett ültetni a lányt, és gyengéden elmagyarázni neki, hogy nem erről volt szó. A férfi ugyanis éles határvonalat húz a különböző szakaszok között, és bizony döbbenten hördülünk fel, ha a fogkefe mellett már nőnk piperetáskájának egész tartalmát ott találjuk a fürdőszoba tükör előtt.

A fejszámolás és a pakolás művésze

Akár bűvészt is írhattam volna, mivel néha illuzionistákat meghazudtoló képességek birtokában kell lennünk ahhoz, hogy mindent belegyömöszöljünk a táskánkba. Az előző bekezdésben említett kellemetlenségeket könnyedén elfelejthetjük, ha inkább mi kvártélyozunk be szívünk választottjához. Minden valószínűség szerint ő úgyis ragaszkodik majd ehhez a változathoz, hiszen a nők is szívesen maradnak a maguk teremtette körülmények között. Ám nem csak a saját tapasztalataim mondatják velem azt, hogy a kezdeti átruccanó kedvünk hamar elillan. Amíg a kapcsolat hajnalán akár éjnek évadján is útra keltünk, hogy kedvesünk szuszogása mellett hajthassuk álomra a fejünket, később már egyre inkább nyűgnek érezzük, hogy folyton csak mi hurcolkodjunk át kedvesünkhöz. Ez kiváltképp akkor igaz, ha több napra kell terveznünk, ilyenkor ugyanis megnő az elhasznált zoknik, a cserélendő ingek és az egyéb járulékos eszközök száma. Márpedig ez olyan valami, ami még női szemmel is kényelmetlen hosszú távon – képzelhetitek, mit érzünk mi. Ha már előbb szóba hoztam a barátokat: közülük többnek ment rá arra a kapcsolata, hogy egyszerűen belefáradtak a kétlaki életbe, abba, hogy a hátizsák szinte hozzánőtt a vállukhoz. Persze jogos a kérdés: miért nem költöztek össze?

Így lesz a várból várrom…

A válasz egyszerű: egyik sem akarta feladni a maga egzisztenciáját. Hihetetlenül hangzik, de akár az is hóhérkézre juttathatja a viszonyt, ha mindkét résztvevő rendelkezik saját lakással. Ezzel alapvetően nem lenne semmi baj, azzal viszont már igen, ha egyik sem enged a maga elképzeléseiből. Konkrétan a környezetemben játszódott le a következő eset. A srác világ életében a külvárosban lakott, és a saját otthonát is ott rendezte be, választottja viszont a betondzsungel közepén kaparintott a karmai közé egy pecót. Egy idő után elkezdődött a huzavona: ki költözzön kihez? A fiú nem tudta volna elviselni a zsúfoltságot és a zajt, a lány viszont nem akart „vidékre” járni minden egyes nap. A patthelyzet aztán egyre több mérget csepegtetett szerelmük kezdetben kristálytiszta vizébe, aminek az lett a vége, hogy megbeszélték: ennek így nincs tovább értelme. Mi lehet a megoldás? Talán az, amivel az egyik haver próbálkozik most. Barátnőjével mindketten kiadják a lakásukat, és közösen költöznek be egy albérletbe. Ha működik az együttélés, még mindig elgondolkozhatnak azon, hogyan – és főleg kinél – folytassák közös életüket.

Hivatalosan még nem…

„Szóval akkor ti most együtt éltek?” – hangzik a kérdés. „Hát, igazából nem…” – érkezik rá az elnyújtott válasz. De vajon feltétlenül ki kell jelenteni, hogy mikor jön el az a dátum, amikortól mi hivatalosan is egy fedél alatt létezünk? Esete válogatja. Oké, kevésbé romantikus leülni egy asztalhoz, és megbeszélni, hogy akkor legyünk ország-világ színe előtt is összeköltözött pár, de ahogy a mondás tartja: mindig az egyenes út a legjobb. Ha pedig valaki romantikát akar, az albérlet vagy – adja az ég – a megvásárlás előtt álló otthon közös feltérképezése igenis meghitt program – még nekünk, pasiknak is. Meg aztán, ha tényleg mindketten komolyan tervezünk a másikkal, akkor előbb-utóbb úgyis el kell határoznunk magunkat a letelepedés mellett. Mert hát nagy közhely, de igaz: lakva ismerszik meg a másik. Még a férfiak is.